„Minden mondatából süt a fiatalokba vetett remény és hit”

Kalapos Éva Veronika ifjúsági regénye, a Nem hagylak itt is felkerült az Év Gyerekkönyve Díj shortlistjére. Ezekből a könyvekből közlünk részleteket szombatonként.

A fülszöveg szerint a 21. század első negyedében járunk, és egy láthatatlan állami szerv, a Hivatal irányítja az életünket. Az állampolgárok hármas, karszalagokkal jelzett kasztrendszerben élnek, Ramiéknak elegük lesz ebből a kilátástalanságból, meg hogy nem dönthetnek szabadon a jövőjükről.

A szerkesztő, Pavlovic Tijana azt írta nekünk a könyvről: „A megjelenés óta eltelt körülbelül fél évben szerencsére sokan méltatták már Kalapos Évi legújabb könyvét. Számos kritikus kiemelte fontosságát, (sajnálatos) aktualitását és a szerző érzékeny, hiteles kamaszhangját. Mindezek mellett azonban számomra attól igazán különleges a regény, hogy minden mondatából süt a fiatalokba vetett remény és hit, hogy igenis vannak itt Ramihoz és barátaihoz hasonló kamaszok, akik nem fogják tűrni, hogy a Hivatal bedarálja a lelküket.”

Nem hagylak itt – részlet

A szobában félhomály uralkodik. Ki az a hülye, aki kitalálta, hogy a félhomály kellemes? A fény kellemes, vagy a sötétség. Kellemes az, ami egyértelmű.

– Szeretnénk, ha meghallgatnád.

Összehúzom magam a széken, az izzadságom szúrós szaga az orromba kúszik. Utálom, hogy ennyire félek tőlük. Pedig végig mosolyogtak, attól a pillanattól kezdve, hogy megjelentek nálunk, és (túl) kedvesen megkértek, hogy jöjjek velük. Anya tiltakozott. Még sose hallottam tiltakozni. Általában elfogadja, ami körülöttünk történik, ahogy apa is. Legfeljebb lehajtják a fejüket, összeszorítják a szájukat, és a nyakukban az izmok enyhén megfeszülnek. Én minden alkalommal látom, Kele azt állítja, sosem.

Anya tiltakozására is mosoly volt a válasz. Talán kicsit szánakozó mosoly. Állítólag ezeket a mosolyokat külön megtanítják a Hivatal képzésein. Andris beszélt nekünk erről régebben, amikor még szóba állt a húga retard kis haverjaival. Talán azért sem beszél már velünk, mert akkor kiröhögtük: „Amilyen búvalbaszott vagy, neked tényleg tanítani kell a vigyorgást” – savazta Baldvin. Andris úgy nézett rá, mintha behúzott volna neki egyet, mire belém hasított az érzés, hogy valamit nagyon elcsesztünk.

Ezért vagyok most itt? Andris egy ideje megbízhatóan lépeget felfelé a ranglétrán, fogalmam sincs, mit csinál éppen, csak azt tudom, hogy szolgálati kocsija és telefonja van, meg hogy folyton csajozik. „Neki lehet – vonja meg a vállát Hedvig dacosan, amikor a bátyja szóba kerül –, pedig a Hivatal nélkül a saját farkát se találná meg.” Andris hozatott ide? Rájött volna? A gyerekek mégis beszéltek? Ha igen, akkor nekünk annyi. Mit mosolyognak ezek állandóan? Vicces megkínozni valakit?
Mondjuk, egyelőre még nem kínoztak meg. Nem csináltak velem semmit, csak leültettek erre a székre, ők is leültek velem szemben, és azóta egyfolytában mosolyognak. Egy nő meg egy férfi. Még sose láttam őket. Mindketten szimpatikusak lennének, ha nem tudnám, honnan jöttek. Legfeljebb hét-nyolc évvel lehetnek idősebbek nálam, maximum huszonöt évesek. A Hivatalnak nincs egyenruhája, nyilván azért, hogy ne tűnjenek ennél is ijesztőbbnek. Így viszont az a legijesztőbb bennük, hogy nem ijesztőek.

A nő hirtelen előrehajol, mintha kitalálta volna, mi jár a fejemben, és még szélesebben elmosolyodik. Szét fog szakadni a képe, ennyi erővel akár rúzzsal is magára mázolhatott volna egy fülig érő szájat, mint Joker. Elszorul a szívem. Mióta nem láttam már ilyen filmeket? Tomo vagy ezerszer próbálta feltörni a Disney+ meg a Netflix rendszerét, még egy VPN-t is szerzett fű alatt, de persze a hivatali streamszolgáltató algoritmusa figyeli az ilyesmit, úgyhogy sose sikerült. Fehér ismerősünk nincs, aki segíthetne, zöld meg pláne nem.

A nő váratlanul az asztalon összekulcsolt kezemre teszi a kezét. A tenyere száraz és hűvös. Nem úgy érint meg, mint egy gyereket, nem leereszkedően, hanem mintha egyenrangúként kezelne. A szemébe nézek, és hirtelen elfog a vágy, hogy kitálaljak. Mindent elmondhatnék neki, főleg mert nyilván már amúgy is tudja. Ahogy most rám pillant, talán megértené. Vajon van gyereke? Vagy kisebb testvére, rokona? Lehet, hogy ő is gyűlöli azt, ami van? Benne él, mert muszáj neki, ahogy a többi felnőttnek, de gyűlöli? Mégsem azért hoztak ide, hogy kifaggassanak?

A férfi tekintete továbbra sem árul el semmit, még a mosolya sem lett szélesebb. A tenyerembe vájom a körmöm úgy, hogy fájjon.

– Kérlek, hallgasd meg! – szólal meg a nő ismét, majd az asztal alá nyúl, és előhúz egy fejhallgatót.

Nagy, bumfordi és szivacsos, mint a Sony fülese, csak sokkal régebbi, és láthatóan márkátlan. Viszolyogva nézek rá. A járvány óta reflexszerűen kerülünk mindent, amit más is használhat, pedig a Constitutio, a Hivatal alkotmánya világosan kimondja, hogy a pandémiának vége, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Számokat, halálhíreket évek óta nem közölnek, és egy ideje a suttogás is elcsitult.
Az öregek meghalnak, mert öregek, mondja mindenki. Betegségekben. A test elfárad.
A nő, mintha megint a gondolataimban olvasna, kivesz a zsebéből egy fertőtlenítő zselét. A férfi olyan váratlanul mozdul meg, hogy összerezzenek ijedtemben, de csak egy zsebkendőt varázsol elő, és a nő felé nyújtja. Ő egy adag zselét nyom a zsebkendőre, és ráérősen, alaposan letörölgeti a fejhallgató műbőr borítását. Percekig tart, közben egyikük sem szólal meg. Amikor végez, a nő megint felém nyújtja a fejhallgatót, az összegyűrt zsebkendőt pedig a zsebébe dugja.

Megtehetem, hogy nem veszem el? Hogy nem hallgatom meg, amit közölni akarnak? Hiszen most már úgyis mindegy, akár nemet is mondhatok, nem változtat az égvilágon semmin. A nő szemébe nézek, kinyitom a szám, de ekkor a tiszta, nyugodt tekintete egyszer csak könyörgőre vált. Rájövök, hogy ha nem veszem el a fejhallgatót, ő kerül bajba. „És akkor mi van? – kérdi egy gúnyos hang a fejemben. – Ki ő neked? Csak egy hivatalnok. Olyan, mint a többi. Vigyorog, mint az eszelős, és egy szót sem szól. A gépezet része. Nem végezhetett a Scola Respublicában, a Hivatal népiskolájában, ahhoz már idős, de így is jól megtanulta a leckét. Ha elveszed a fejhallgatót, ő nyer. Ha később, ki tudja, mikor, végez itt, hazamegy az új építésű, állami lakásába, kitölt egy pohár bort, mert neki még telik rá, kiül az erkélyre, és iszik az újabb sikeres napjára. Amiben te is benne voltál. Te és a fejhallgató, amit rád erőltettek.”

„Erőltetik? Szóval egyáltalán nem akarod tudni, miről van szó?” A másik hang sem ér váratlanul. A gúnyos első mellett általában ez a sokkal lágyabb és megengedőbb is felbukkan. „Csak egy fejhallgató – duruzsolja –, ugyan mi történhet? És nézd, hogy bámul rád szegény csaj! Nem lesz itt bor meg erkély, ez örül, ha a nap végén kiszabadul innen, nem valószínű, hogy túl sok lelki békéje van.” „Lélek?! – horkan fel a gúnyos hang újra. – Hol van az már? Ez itt a CR. A Hivatal központja.” „Ez nem a központ – ellenkezik a lágyabb hang –, nem is az az épület.” „Mert te aztán tudod, hol van a Hivatal központja! – mormolja a gúnyos hang némi lenézéssel. – Azt senki sem tudja. Bármi azzá válhat egy perc alatt.”

Ködkürt? Duda? Monoton, elviselhetetlen zaj? Propagandaszöveg? Tilalmak? Fenyegetés? Bármelyik megszólalhat ebben a fejhallgatóban. Vajon kibírnám, vagy összeroppannék? Elsírnám magam előttük, kiborulnék, ordítanék? És ők mit tennének? Mosolyognának tovább? Fake it till you make it. Vajon éreznek néha valódi örömöt?

Habozva a fejhallgató felé nyúlok. A nő nem mozdítja meg a kezét, nem nyomja az ujjaim közé a fekete micsodát, csak a szemével követi a mozdulataimat. Én veszem el tőle. Nem kényszerítenek, csak felajánlják, hogy belehallgathatok a világukba. A fejükbe. „Tartsd közel az ellenségeidet!” – idézi mindig Tomo. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Bár itt lehetne! Ő nem fogadná el a fejhallgatót. Csendkirályt játszana velük, amíg haza nem engedik, vagy össze nem verik, vagy meg nem ölik. „Ölni azért nem ölnek” – szólal meg bennem ismét a lágy hang. „Még” – teszi hozzá a gúnyos.

A fejhallgató épp olyan meleg, mint a bőröm. Mintha a részemmé válna abban a pillanatban, ahogy megérintem. A Hivatal tiarája. Hol lehetnek most anyáék? Még mindig ott állnak az épület előtt?

Levegőt se merek venni, miközben lassan felteszem a fejhallgatót. Önkéntelenül az állítható részéhez akarok nyúlni, hogy kényelmesebbé tegyem, de rögtön leeresztem a kezemet. Kényelmesebbé? Teljesen elment az eszem?

A nő felfelé fordítja a tenyerét az asztalon, majd egy másodperccel később a férfi is. A testbeszédben ez a megadás jele. Azt üzenik, hogy győztem. Miért csinálják ezt? Én győztem? Hogyhogy?

Ekkor a fejhallgatóban, ami eddig tökéletesen néma volt, halk zúgás hangzik fel. Összeszorul a gyomrom. Aztán egy hangot hallok. Női hangot, dallamosat és tisztát. A nő szemébe nézek. Valamiért teljesen biztos vagyok benne, hogy az ő hangja.

– Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat.

Remegés fut át rajtam. A nő szemében öröm csillan.

Itt a mese vége. A könyvet a Lampion adta ki, a korábbi mesematinék pedig itt találhatók.