„Azzal kezdi, hogy tisztázza a színészek előtt: sem ő, sem én nem vagyunk szexuális zaklatás áldozatai”

A 2031 című előadást április 11-én mutatja be a Katona József Színház. A rendező Dohy Balázs és az író-dramaturg Biró Zsombor Aurél próbanaplót írnak közben, ezeknek a részleteit közöljük. A szövegekből egyrészt láthatóvá válik, milyen sok előkészítés és színpadi aprómunka kell egy kamaradarabhoz is. Másrészt kiderül, hogy milyen érzékeny témához nyúlnak az alkotók, és hogy ez már előzetesen indulatokat kavar.

Nem kell mindent érteni ezekben a részben tényleg munkanaplónak tűnő szövegekben, de a színészek neveit kiírom a könnyebb érthetőség érdekében: Fekete Ernő, Béres Bence, Tasnádi Bence, Vizi Dávid, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia és Kanyó Kata. Az emlegetett Máté Gábor a Katona igazgatója. Minden más infó a színlapon.

AZ ELSŐ HÁROM HÉT – Biró Zsombor Aurél, író

február 17, hétfő

Van egy kisebbfajta merényletem, amit el szeretnék követni ellenetek – Dohy Balázs kaján vigyorral az arcán nyitja meg az olvasópróbát. Egy hosszú asztal végén ülünk a Kamra büféjében, rendező és író egymás mellett, velünk szemben pedig a 2031 alkotói, a kreatív csapat és a színészek. Bizonytalanul méregetik Balázst, de úgy látszik, őt nem zavarja ez a sok gyanakvó tekintet. Sőt, még egy kis provokatív kuncogásra is futja tőle, miközben kifejti, hogy a színházi szokástól eltérően nem ő fogja először felolvasni a szövegkönyvet a színészeknek, hanem azt szeretné, ha rögtön a színészek olvasnának fel neki.

Ahogy elhangzik a darab első mondata Mentes Julcsi szájából („Hát te?”), arra gondolok, milyen nyomasztó itt ülni egy látványosan nemizguló rendező mellett úgy, hogy nekem közben masszív gyomorgörcsöm van. Utoljára talán éppen akkor voltam ilyen feszült, amikor egy évvel ezelőtt először megmutattuk ezt a darabot a Katona igazgatójának, Máté Gábornak. Akkor is Balázs ült mellettem, és akkor is borzasztóan idegesített, hogy egyáltalán nem stresszel, pedig épp egy hatalmi visszaélésről szóló dráma műsorra tűzéséről próbáltuk meggyőzni annak a színháznak a vezetőjét, ahol alig néhány évvel ezelőtt hatalmi visszaélés miatt bontottak szerződést az egyik főrendezővel. Akkor egyébként Balázsnak lett igaza: feleslegesen görcsöltem, Gábor kifejezetten örülni látszott a 2031-nek, és annak, hogy két fiatal alkotó ebben a színházban szeretne erről a témáról beszélni.

link Forrás

Most kiderül, hogy megint Balázsnak van igaza: a színészek szemmel láthatóan élvezik mondani a szövegemet, amitől lassan, de biztosan oldódok. A tizenötödik oldal körül abbahagyom a körömrágást, a darab felénél pedig észreveszem, hogy mozog a szám – szótlanul, magamról elfeledkezve olvasom én is dialógusokat.

Mire eljutunk az utolsó mondathoz („Jönnek.”), vége is az olvasópróbának, másra most nem marad idő. Együtt lépcsőzünk fel a Kamrából Balázzsal. Mondom neki, hogy ez kezdésnek elég jó volt, csak majd meg kéne oldani valahogy, hogy ne négyórás legyen az előadás. Rám néz, vállat von, saját szövegből szeretsz a legjobban húzni, nem?

február 18, kedd

Húsz perce tart a második asztalipróba, amikor váratlanul észlelem, hogy el vagyok terpeszkedve. Folyok szét a székemen, mint a főzelék. A tegnapi szorongásnak már nyoma sincs, szépen kielégült a bénító-visszajelzés-kényszerem. Csak az a baj, hogy ilyenkor átcsapok a túlsó végletbe, a körömrágós, izzadós gyötrődésből az indokolatlan, pofátlan magabiztosságba. Most például, ahogy hallgatom Balázst, gyakorlatilag el se tudok képzelni olyan univerzumot, ahol nem a 2031 lesz az év legjobb színházi előadása.

Balázs azzal kezdi a szövegelemzést, hogy tisztázza a színészek előtt: sem ő, sem én nem vagyunk szexuális zaklatás áldozatai. A darabnak ez a része tehát nem személyes élményeken alapszik. Minden más viszont igen. A kiinduló pontunk eleve önéletrajzi volt: beszélni az SZFE-n eltöltött szenvedős és traumatikus, eufórikus és felszabadító, lázadással, versenyzéssel, csalódásokkal teli éveinkről.

A második dolog, amit tisztáznia kell: nem, a 2031 nem Gothár Péterről, és az ő 2019-es MeToo-ügyéről szól. Ezt elsősorban Fekete Ernőnek mondja, ő fogja eljátszani a főszerepet, a legendás színházrendező és egyetemi tanár Gelléry Károly figuráját, akit egy tízéves osztálytalálkozón szexuális zaklatás elkövetésével vádolnak meg tanítványai. Gelléry figuráját nem egy konkrét valakiről mintáztuk, magyarázza Balázs, aztán kifejti, hogy sok-sok különböző rendezőből lett összegyúrva ez a karakter, és egy olyan nemzedék talán utolsó élő tagjának képzeljük őt, aki a színházért mindent és mindenkit hajlandó volt feláldozni. A gondolatot azzal zárja, hogy ezt a művészi hozzáállást persze lehet helyesnek vagy helytelennek tartani, és hát a darab végső soron erre a morális dilemmára keresi a választ.

Bólogatok, Feketét nézem. Figyelmesen hallgat. Elég jó pókerarca van. De azt hiszem, érzi a feladat nagyságát.

február 19, szerda

Folytatjuk az elemzőpróbákat: a színészek ismét felolvassák a szöveget, de ezúttal már megállásokkal, belekérdezésekkel. A karakterek családi háttere, motivációk és viszonyrendszerek, apró félmondatok jelentése – minden szóba jön, és nekünk mindenre van válaszunk. Ha pedig nincs, akkor úgy csinálunk, mintha lenne.

Gothár Péter neve ma is felmerül. Fog is még sokszor, valószínűleg. A próbák során, a premierbulin, de még a kritikákban is biztos. De ma már más nevek is előkerülnek. Különféle rendezők nevei, és a nevekhez kapcsolódó, személyes történetek, traumatikus és megalázó próbafolyamatok, ordítozás, bántalmazás, kizsigerelés. X-ek, Y-ok és Z-k, akiknek a valódi nevét ide most nyilván nem írhatom le, mert az a történet, ami egy elemzőpróba során elmesélésre kerül, csak pletyka, de azt, amelyiket beleírják egy nyilvános próbanaplóba, már rágalom. Még akkor is, ha amúgy mindenki tudja, hogy igaz.

Már a metrón ülök hazafelé menet, amikor eszembe jut, hogy ez a feloldhatatlan ellentmondás igazából mennyire tragikus. Hogy bár nekem például egyáltalán nem okozna nehézséget leírni X, Y vagy Z valódi nevét, hiszen pontosan tudom, hogy ezek az emberek tényleg rendszeresen megalázzák a munkatársaikat, mégsincs jogom hozzá, hogy kiadjam őket, mert engem speciel soha nem aláztak meg. Joga ehhez csak annak lenne, akit X, Y vagy Z személyesen megalázott, ő viszont nyilván nem akar a nyilvánosság elé lépni, mert fél, hogy nem hisznek majd neki, nem kap többé munkát, ellene fordul a szakma vagy a közvélemény, esetleg nem is bír beszélni az őt ért traumákról. Az X-eket, az Y-okat és Z-ket tehát pont az védi, ami a legnagyobb bűnük is egyben. Hogy olyan embereket bántanak, akik eleve kiszolgáltatottak.

február 20, csütörtök

A hátsó sorban gubbasztok, innen nézem a rendelkezőpróbát. Író a színházban, szokatlan helyzet, érzem is a színészeken, ahogy szövegkönyvvel a kézben járkálnak a félig berendezett térben, hogy kissé még feszélyezi őket a jelenlétem.

Egyelőre nem szólnak semmit, udvariasan, kedvesen igyekeznek nem venni rólam tudomást. De nagyjából el tudom képzelni, mi járhat a fejükben. Hogy akkor most lehet-e például előttem azt mondani egy mondatra, hogy szar. Hogy fogok-e majd a rendező háta mögött instrukciókat sugdosni nekik. Hogy vitatkozom-e majd Balázzsal, aláásva ezzel a rendezői autoritást. Persze mivel tudom, hogy ezeket a dolgokat nem ajánlatos csinálni, nincsenek is ilyen terveim. Meg hát nem azért ülöm végig a próbafolyamatot, mert félek, hogy nélkülem ők szétbarmolnák a remekművemet, hanem hogy az íróasztalnál elkövetett hibáimat ne nekik kelljen kijavítani. De ezt egyelőre csak én tudom.

Már majdnem vége a próbának, amikor eljön a pillanatom. A hetedik oldalnál járunk, ekkor veszem észre, hogy Vizi Dávid küzd. Azaz hogy szövegproblémája van. Lecsapok, Dávid, ha gondolod, ezt húzhatjuk, mondom, és úgy, hogy a többiek is hallják. Megkönnyebbült bólogatás, oké, húzzuk. Aztán rövid, grafitsercegős csend, amíg mindenki a példánya fölé görnyed.

február 21, péntek

Próba után mustáros csirkét ebédelünk a büfében. Balázs mondja, hogy tegnap megtudta, a szerdán kitárgyalt rendezők egyike, X, fűnél-fánál a 2031-ről kérdezősködik. Olvasta a színlapot, látta az olvasópróbás videót, színházrendezők, hatalmi visszaélés, MeToo, és hogy akkor ez most róla szól-e. Egy kicsit szégyellem, de kijön belőlem némi kárörvendő kuncogás. Pedig a darab nyilván nem X-ről szól. De nem biztos, hogy baj, ha ezt ő nem tudja.

március 3, hétfő

A második héten végigelemeztük a darabot, és lement néhány rendelkezőpróba is. Alakul a tér, arénaszerű elrendezés, az első sorban ülők centikről nézik majd a színészeket, szűk, fojtogató színházélmény, amit én, úgymond, szétadok. Körvonalazódnak a színészi kihívások is, a legnagyobb nyilván Feketéé, de mindegyik szereppel lesz munka. Egyedül Kanyó Kata kapott kisebb feladatot, és volt is némi aggódás Balázzsal emiatt. De Kata olyan energiákkal érkezett meg az első próbájára, hogy rögtön elillant minden kétségünk. Rövid a jelenete, de azt hiszem, ez lehet az előadás egyik csúcspontja.

A harmadik hét első napja a Tehetség fantázianévre keresztelt jelenet próbálásával kezdődik. Béres Bence és Fekete Ernő az erkélyen egymásnak feszül, miközben a nappaliban Tasnádi Bence és Vizi Dávid szomorkodik. Eredetileg úgy képzeltem, hogy amíg Béreséknél van a szó, addig Tasnádiék lefagynak, és fordítva, de most kipróbáljuk, hogy mi van, ha párhuzamosan zajlik a kettő. Sajnos-szerencsére jobb így. Sajnos, mert így a vérrel és verejtékkel kiszenvedett mondataim felét nem fogja hallani a néző. Szerencsére, mert jobb lesz az előadás.

március 4, kedd

A Shit-szendvics c. jelenet próbálása zajlik, színpadon Fekete Ernő és Vizi Dávid. Utóbbi feladata a jelenetben, hogy képletes értelemben elfogyassza azt a bizonyos shit-szendvicset. Egy ponton megkérdezi: ez tulajdonképpen micsoda? Hát tudod, érkezik a rendezői instrukció, amikor megnézel egy előadást, amiben játszik a haverod, és utána belepakolod neki két leheletvékony dicséret-szeletbe a masszív kritikakupacot.

március 5, szerda

Mialatt kikérem a kávémat a büfében, a hátam mögött Lengyel Beni egy rendezőről dumál Mentes Julcsival. Ja, de hát ő mindig mindenkivel ordít, ennyit kapok csak el a beszélgetésből. Ahogy besétálok a terembe, azon gondolkozom, vajon mi az az ordítás-mennyiség, amit egy rendezőnek produkálnia kell ahhoz, hogy elterjedjen róla: hát igen, neki az elsődleges rendezői technikája, hogy ordít. Egyáltalán minek csinálja vajon? Kinek jó ez a sok ordibálás? A színésznek nem, mert befeszül tőle, görcsös lesz, elkezd megfelelési kényszerből vagy félelemből dolgozni, esetleg mindenféle egóharcokba bocsátkozik a rendezővel – az biztos, hogy nem tud felszabadultan kísérletezni, ami minden kreatív munka alapkövetelménye. Az asszisztensnek, súgónak, dramaturgnak sem, mert megutálják a rendezőt, és nem lesznek érdekeltek benne, hogy precízen dolgozzanak. És a rendezőnek sem, mert a kiabálás általában az ember teljes idegrendszerét és agyi kapacitását leköti. Plusz az egészségre sincs jó hatással.

Egyébként szokás mondani vadállat-rendezőkre, hogy hát igen, sajnos vadállatok, viszont milyen jó rendezők. Erről mindig az jut eszembe, hogy ha ezek a vadállat-rendezők vadállatként is ilyen jó rendezők tudnak lenni, akkor vajon milyen jó rendezők lehetnének, ha kipróbálnák a rendezést vadállatkodás nélkül?

március 6, csütörtök

A színházi mindennapok különleges pillanatairól: Fekete Ernő és Lengyel Beni jelenetét próbáljuk, amiben előbbinek egy ponton sírnia kell. Fekete könnyen veszi az akadályt, nyilván nem lövi el az összes patront, de azért demonstrálja nekünk, hogy menni fog a dolog. Egy ponton viszont zokogás közben elfelejti a szöveget. Bőgve-szipogva, sírós-nyöszörgős hangon kérdezi a súgótól, hogy Andi, erre mit mondok? Láttam már ilyet, mégis ledöbbenek. Szürreális, tudathasadásos pillanat, egyszerre ijesztő és lenyűgöző látni, hogy a színész belekerül egy állapotba, ami annyira igénybe veszi az idegrendszerét, hogy nem képes csettintésre kijönni belőle, nem tud azonnal leállni, viszont az állapot átélése közben mégis olyan hétköznapi közönnyel szól a munkatársához, mintha csak a szokásos presszókávéját kérné ki cukorral, tejjel. Hogy az az állapot, amihez te a legszélsőségesebb érzelmi élményeidet kapcsolod, neki rutinszerű, mindennapos technikai feladat.

március 7, péntek

A színházi mindennapok kevésbé különleges pillanatairól: a jelenetben, amit próbálunk, Vizi Dávidnak le kell köpnie Feketét. Dávid tehetségesen köp, mégis hamar világossá válik, hogy jót tenne a jelenetnek, ha a leköpés gesztusát kicserélnénk lepisilésre. Kérdés, hogy ezt miképp lehetne színpadilag kivitelezni. Az előadás nyelve realista, stilizált pisilés tehát nem jöhet szóba, és a nézők közelsége miatt elkamuzni is nehéz lenne a dolgot. Felmerül, hogy mi lenne, ha Dávid esetleg valóban lepisilné Feketét, de ezért a gondolatért érthető módon senki nem lelkesedik. Mellesleg nem is tudnánk megcsinálni, Dávid ugyanis állítása szerint nem tud végszóra pisilni. Pedig, mint kiderül, van ilyen színész az országban. De Balázs, ezt többször is hangsúlyozza, ilyesmire amúgy sem adna engedélyt. Végül a téma alapos körbejárása után megszületik a döntés: utánanézünk, honnan lehetne beszerezni egy olcsó, de nem túl gagyi pénisz-preparátumot.

NEGYEDIK ÉS ÖTÖDIK HÉT – Dohy Balázs, rendező

Március 10, hétfő

Miután előző hét pénteken végigértünk a jeleneteken, a hét első felére azt terveztük Fejes Verával, hogy megpróbáljuk elölről, lendületesen, három nap alatt újra átfésülni a darabot. Reggel többen orrfújósan, influenzásan, enerváltan érkeztek, ennek megfelelően délig pepecseltünk két rövid expozíciós jelenettel, a szünetig nem is került mindenki sorra. A próba második felében kapkodni kezdtem, nem állítottam meg a színészeket, hogy behozzuk a lemaradást. Fél kettőkor szóltak, hogy így ennek nem biztos, hogy van értelme, ha nem rögzítünk semmit. Ezután sikerült jó ritmust venni. Nagy különbségek a szövegtudásban. Mindig mindenki jelen van, ezért ha valaki nem tudja a szöveget, az mindenkit akadályoz a hatékony munkában – lehet, hogy majd szólni kell. Általában véve lelkesek a színészek, annak ellenére, hogy ma fát vágtunk.

Március 11, kedd

Elengedtem, hogy elérjünk ma a darab végére, lassabb, elmélyülősebb próbát tartottunk a tegnapinál, jobban is élveztük. Vizi újra belázasodott, úgyhogy Schaefer egész próbán beolvasta Misit. Időnként Ujvári bead már valami zenét, tipródok, hogy ez a Succession-utánérzés, meg általában a zenehasználat-logikánk nagyszerű-e vagy irtó gáz, mindkét végletbe bele tudom élni magam. Általában a színészek jó ízléssel mondják a szövegeiket, de sok váratlanul igaz megoldást kellene még találnunk ahhoz, hogy valami megrázóbb, zavarosabb, nyomasztóbb és hisztérikusabb ügy legyen a végére.

Március 12, szerda

VD továbbra is beteg, Tasnádi Bence délben elment Rókonokat próbálni, ezért a próba felében két szellemmel dolgoztunk. UB kedvesen jelezte, hogy nem találja a zene helyét, azóta ezen szorongok (mert még én se). Lehet, hogy a lyuknak nem lesz fedele, ezt is gyorsan el kellene dönteni, hogy Izsák Lili megrendelje-e a rétegelt lemezeket vagy sem. A rétegelt lemez, és általában minden anyag, döbbenetesen drága. Sok gond támad sok irányból, az lenne jó, ha megoldaná vagy valahogy kioltaná egymást a sok probléma, én meg nyugodtan próbálhatnék.

Március 13, csütörtök

Borssal és Gulyás Gergővel végigmentünk a zenén és a sound design logikáján, színészek nélkül, beépítve az eddigi próbák tanulságait. Megkönnyebbülés, hogy körvonalazódik valamiféle rendszer. A nyitány rövidülni fog, és kikerült pár túl cartoon ötlet (az olvasópróbán még felcsendült a western-gitár a nyitányban, mire Lengyel Beni megfeddően mosolygott). Délben csatlakozott Izsák Lili, akivel hatalmasat flesseltünk pár olyan ötleten, amitől Lacek és a műszak majd infarktust kap.

Pénteken nem próbáltunk, többen hiányoztak volna, úgyhogy Verával meggyőztük egymást, hogy jót tesz a csapatnak, ha van egy kis idejük önállóan szöveget tanulni. Délután Anyegint próbáltam az Örkényben, de az egy másik napló.

Március 17, hétfő

Biró Zsombor nélkül néztük Kanyó Kata jelenetét. Jó ritmust fogtam, ami olyan érzés, mint amikor jó a hangja a teniszlabdának, ahogy elpattan az ütőről. Egészen kis részleteket is ki tudtunk gyakorolni anélkül, hogy túlzottan lelassultunk volna, vagy leesett volna a figyelem. Összefésültünk párhuzamos szövegeket, ismételtünk. Mentes Julcsi egy mondat kivételével („Ne legyen, ne legyen... ne legyen FIDESZ!”) ihletetten próbált. Tény, hogy nehéz mondat, nekem viszont nagyon a fülemben van, de elvből nem fogom előjátszani. Azok a színészek, akik a telefonról nézik a szöveget, félő, hogy időnként mással foglalkoznak. Még nincs kigyakorolva az a hangnem, amivel elegánsan tudnék szólni az ilyenekért. Tarantino be se engedi a mobilokat a forgatásra. Pintér Béla se a próbaterembe. Dramaturgként egyébként én is telefonozok a próbán, tisztában vagyok vele, milyen lassúsággal csordogál az idő, ha az embernek épp nincs dolga. Rendezőként a próbán nem lehet nem fontosnak lenni. Olyan nincs, hogy rendezőként nem figyelsz, mert akkor minden értelmét veszti. Fekete Tibi leckéztetett meg pár évvel korábban ezügyben. A nevetséges sötétség egyik nyilvános próbáján annyira szenvedtem, annyira a saját rendezői alkalmatlanságomat láttam vissza a színpadról, hogy kínomban a széken 45 fokban elfordulva, a fejemet a kezembe hajtva nyögdöstem a szégyentől, igyekeztem mindentől és mindenkitől elhatárolódva felszívódni a szentendrei nyár forró délutánjában. Fekete a próba után mondta, hogy látja, hogy milyen rossz nekem, higgyem el, neki se jó és haza is mehet, ha nekem ennyire fáj, ami történik. Azóta méltósággal viselem a rossz próbát és a rossz előadást, és figyelek, mert ha nem, rám villan Fekete szürke szeme.

Március 18, kedd

Úgy ébredtem, hogy mostanra tényleg beteg vagyok, ami nem fair, tekintve, hogy reggel-este duplán szedem a C és D vitamint. A próba első fele hatékony, annak ellenére, hogy megint összevissza haladunk, reggel kiderült, hogy MJ nem tud jönni. A déli nagy szünet után viszont lehengerlő fáradtság. Bár a sound design egyre jobb! Bors egy csoda kreatív társ, csak azt hiszem, fáj neki, hogy nem színészként vesz részt a darabban. Ez persze, ebben a naplóban, dicsekvés, azt jelenti, jók a szerepek.

Március 19, szerda

Végre egy hosszabb szakasz, öt egybefüggő jelenet le tud menni megállás nélkül, és eléggé tudják a szöveget a kollégák, hogy a dinamikán is lehessen dolgozni. Arra is van lehetőség, hogy variációkat nézzünk: Fekete felveti, hogy próbáljuk meg a nosztalgiakört kuncogások, nevetgélések nélkül. Ez a jelenet az, aminek a végén a fő konfliktus is kirobban. Zsombor az egybemenés után meg is jegyzi, hogy ez így antiklimatikus. Lehet, hogy igaza van, viszont azzal, hogy a jókedv helyébe feszengés lép, velem történik valami: az egybemenés alatt Feketét (Károlyt) lesem, és valami mély megértés ébredezik bennem a főgonosz iránt. Mintha egy láthatatlan hártya lenne közte és a világ között, amit csak odasejteni lehet. Megnő a távolság közte és a fiatalok között. Fekete olyan, mintha vak lenne, de titkolná, jól titkolná, hogy vak. A drága, fideszes nagyszüleimre gondolok.

Március 20, csütörtök

A darab utolsó öt jelenét kezdtük próbálni, azzal a reménnyel, hogy végigérünk. Zsombor nem jött, a távollétében felmerült pár húzás javaslat, amit próba után telefonon egyeztettem vele. Közepesen tűnt lelkesnek. Fekete egyre ihletettebb, bátran tesz javaslatokat. Nagyon boldog vagyok, mert megtaláltuk a darab végét, nem lövöm le, de jó lesz! Legalábbis ma, március 20-án délután, ebben kétség nélkül hiszek.

Március 21, péntek

Laza nap, délelőtt 11-kor kezdtünk Mentessel a Madal kávézóban, Hanna karakterét elemeztük. Amíg vártunk Zsomborra, beszélgettünk általános színházi problémákról (fizetés, létbizonytalanság, munka-magánélet stb). Gratulált, hallotta, hogy megyek jövőre nagyszínpadra (nem a Katonába). Mentes jóságos.

Hanna karaktere sokáig egyáltalán nem tűnik jó szerepnek, alig van izgalmas szövege, aztán a végén robbantania kell. Most látszik csak, milyen jól jött, hogy a próbafolyamat megkezdése előtt aprólékosan kidolgoztuk minden karakter életrajzát. Azok a kérdések, amikre egyből van válasz, most nem veszik el a figyelmet és energiát azokról, amik váratlanul merülnek fel. Hiába kell sok mindent újragondolni, átírni, megváltoztatni. Van szellemi tartalék elraktározva, a könnyű, előre látható kérdéseken túl vagyunk, marad tér a nehezebb feladványokra. A próba aztán már nem akkora diadalmenet, mint a karakterelemző kávézgatás, de a két rövidke jelenetet, amit kiírtunk, becsülettel kidolgoztuk. Feketével tovább szőttük a végét, még jobb lett!

Március 22, szombat

Nyílt próba. Előtte legalább négyszer meggondolom magam, hogy melyik jeleneteket próbáljuk. Tasnádi Bence nincs, Béres Bence délben elmegy. Kezdés előtt megtudom, hogy Máté Gábor is nézi a próbát. Zsombor szeretné tisztázni, ki mit mondjon, én menekülök, és jobb híján bízom a pillanat erejében, hogy majd spontán jó lesz. Megkérdezem a nézőket, hogy van-e kedve valakinek beolvasni Bálint szövegeit, Sparing László, a Katona mecénása jelentkezik. Jóféle kétfenekű mondatok alakulnak ki a színészek és SL között, ez derültséget kelt. Színházi szempontból ezek valódi pillanatok. Rendezni, színészként instrukciót követni nyílt próbán kétes értékű vállalkozásnak tűnik. Néző előtt szerepelni… Gondolom a színészeknek ez a munkája, számomra van benne valami botrányos. Mégis kiderülnek dolgok, leginkább a térről, működő és nem működő mondatokról. Máté Gábor a vége előtt kimegy. (Majd 24-én hétfő este 11-kor hív, mond pár kedves mondatot arról, hogy minden rendben volt és bocsássam meg neki a megbocsáthatatlant, ha tehetem, hogy szó nélkül eltűnt, szerződtetési tárgyalása kezdődött. Csilingelve megbocsátok.)

link Forrás