„Az a kérdés, hogy dobunk-e mentőövet annak, aki bajba kerül, vagy teljesen magára hagyjuk”

A Radnóti Színház legújabb bemutatója, az Angyalok Amerikában 1985-ben, az AIDS-járvány idején játszódik, de persze remekül dekódolható 2025 Magyarországán. Pedig amikor az interjú készült, azt még nem is tudtuk, hogy a Pride-ot is be akarják tiltani.

Nagy Péter István rendezése - ahogy azt tőle megszoktuk - sok vetítéssel és trükkös kamerahasználattal, egymásba váltó, párhuzamos jelenetekkel beszél újjászületésről és neoliberalizmusról, olvasztótégelyről és közösségépítésről.

444: „A történelem most készül fölfesleni. Küszöbön az ezredforduló” – hangzik el az előadásban. Az elmúlt hónapok történései rendesen alámentek a darabnak.

Nagy Péter István: Ha nem is ennyire élesen, mint most, de már a darabválasztás idején is abszolút érezhető volt egyfajta apokaliptikus hangulat. Mintha a világvége is a küszöbön lenne. Egy teljesen szétzilálódott, szakadék felé rohanó társadalomban keresik ezek a figurák az egymáshoz vezető utakat. A szeretetről szól a szöveg, ráadásul mintha a megváltás reménye is ott pislákolna a távolban.

Tényleg csak a távolban.

De ott van, és ez fontos. Lehet, hogy ezerből egy ember gyógyult meg akkoriban, de a mi egyik hősünk pont ez az egy kiválasztott. És ezt nem lehet racionálisan megközelíteni. Tony Kushner bevonja a transzcendenst. Nagyon izgalmas egy olyan anyaggal dolgozni, amely komplexen, hol ironikusan, hol giccsesen, de végig ott lebegteti ezt, mint egy vörös fonalat, amit keresztülhúz a történeten. Ez nekem nagyon szimpatikus. Nem tudok egyetérteni a teljes nihilizmussal és kétségbeeséssel. Nyilván mindenki nihilista, akit egy kicsit is érdekel a valóság, de azért jó, ha néha mi is meglepődünk.

Ilyen darabokat keresel?

Persze. Nagyon sok szöveget olvasok, és a végén nyilván nem csak rajtam múlik, hogy mi kerül színpadra. Ebben az esetben például – bár ez volt az eredeti javaslatom – az első körben nem az Angyalok Amerikában mellett döntöttünk. De a másik darab jogait végül nem kaptuk meg, és akkor hosszú keresgélés után megint ide lyukadtunk ki. Karmikus.

Első ránézésre nem meglepő, hogy nem ment át rögtön az ötlet: a 80-as évek Amerikája, AIDS, távolinak tűnő dolgok ezek…

A mai társadalmunk felépítése sok tekintetben a darab történeti idejében alapozódik meg. A neoliberalizmus ekkor kezdi széleskörűen eluralni a világ demokráciáit. Az emberiség nekilát felélni a saját jövőjét, ráadásul turbó fokozaton. Szétesik a társadalmi szolidaritás, a gondoskodás, az egymás iránti felelősségérzet. Egy ilyen világnak hosszú távon nincs perspektívája, az írói tekintet mégis humorral és empátiával szemléli hősei szorongó kiútkeresését. Minden meghökkentő és tragikus eseményével együtt is ez egy alapvetően pozitív életszemléletű anyag, ami az emberiség jövőorientált, változásra képes potenciálját tükrözi. Egyetemességét tekintve pedig olvashatjuk úgy is, mint egy rituálét, olyan archetipikus motívumokkal, mint a hős utazása – spirituális értelemben –, az áldozat, az átváltozás vagy az újjászületés. Engem eleve vonz az a fajta totális színházcsinálás, amikor az ember azt látja, hogy az egész világ ott van a deszkákon.

Az egyik fontos csomópontja, központi témája a darabnak az identitás, többféle értelemben is.

Kushner úgy írta meg a darabot, hogy két női szereplőn kívül nagyjából mindenki meleg, de rendkívül eltérő, ahogy ezek az emberek a saját melegségükhöz viszonyulnak: van, aki gond nélkül elfogadja, van, aki rejtőzködik, a másik küzd vele és coming out előtt áll, megint másik elárulja magát és a közösségét is a pillanatnyi politikai haszon reményében.

Nem kizárólag a szexuális identitásra gondolok. Ott van például az öreg rabbi az előadás elején, aki azt mondja, hogy „ti nem Amerikában éltek: Amerika nem létezik. A föld, amin jártok, a litván stetl földje”, utalva arra, hogy honnan érkeztek bevándorlóként az őseik.

Azt is mondja a rabbi, hogy egy nagy olvasztótégelyben élünk, ahol nem olvad össze semmi az ég világon. Sajátos helyzetben van a modern ember, a sokféle kulturális hatás között elvesztette a gyökereit, és a világ nem nyújt kapaszkodókat. Az egyik szereplő például tudja magáról, hogy zsidó, a másik azt, hogy protestáns, de valójában már nincsenek vallási gyökereik, mert közben ateisták lettek. Tehát a saját kultúrájuk a hétköznapjaikat tekintve kiüresedett számukra. Ellenpontként ott van a mormon házaspár, egy erős hitbéli ragaszkodással, akik ugyanúgy nem tudnak eligazodni és önazonosan működni ebben a világban, mert a konkrét életproblémájukra a vallásuk nem ad választ.

A gyökér és a gyökértelenség egyformán megfojt?

Talán igen. Az a jó ebben a műben, hogy a szerző feldob kérdéseket, rázoomol konfliktusokra, de nem akar didaktikus válaszokat adni. Arra visszatérve, hogy mennyire távoli vagy közeli akár például az AIDS témája is: a harmadik világban ez a betegség még ma is akkora vagy nagyobb pusztítást végez, mint a 80-as évek Amerikájában, de AIDS-esnek lenni ebben a darabban azt is jelenti, hogy megbélyegzetté, áldozattá válsz, hirtelen egyedül találod magad egy halálos ítélettel. Ráadásul Kushner arra fókuszál – ami a mai helyzetben legalább ennyire érvényes –, hogy mennyire nem működik a társadalmi szolidaritás. Az a kérdés, hogy dobunk-e mentőövet annak, aki bajba kerül, vagy teljesen magára hagyjuk. És milyen érzés kívül rekedni, egymagad maradni tehetetlenül, bizonytalanul, a diszkrimináció rosszabb oldalán.

Nagyon időszerű elgondolkodni ma ezen, amikor az alt-right és a populizmus előretörése megállíthatatlannak látszik, miközben a szociális intézmények leépülnek, és az alul lévőkkel szemben teljes az érzéketlenség. Mindez a 80-as években kezdődött, és mára teljesedett ki. Hogy egészen konkrét legyek, Roy Cohn, az egyik főszereplő – aki valós történelmi alak egyébként, évtizedeken keresztül Donald Trump közeli bizalmasa és ügyvédje volt – elég könnyen belesimulna a Trump-adminisztrációba. Ő remekül megjeleníti ezeknek a hatalombrókereknek a világát, amely olyan ijesztő módon körülvesz minket akár épp Magyarországon is.

Ő kérdezi meg a darab egyik pontján, hogy: „Diktálni akarod a törvényt vagy engedelmeskedni neki?”. És az is Roy Cohn, aki állítja, hogy nem homoszexuális, hiszen az a vesztesek kasztja, ő pedig a nyertesek közé tartozik.

Saját, külön bejáratú „genderelmélete” van. Konkrétan azt mondja, hogy ő egy heteroszexuális férfi, aki férfiakkal baszik. Nincs ezen mit magyarázni, ismerünk itthon is ilyen figurákat.

Az Angyalok Amerikában már a sokadik rendezésed itt a Radnótiban, amely fontos állomása a színházi szocializációdnak is. Ez a szocializáció egy egészen különleges helyen indult, a celldömölki Soltis Lajos Színházban. Jól gondolom, hogy ez a múlt a mai napig meghatározó?

Persze, hiszen fontosak a gyökerek. 16 évesen kerültem a Soltisba, ahol a munka egyfajta közösségi színházcsinálást jelentett, azt, hogy gondolunk valamit a világról, amivel nagyjából mindenki egyetért, és azután együtt hozunk létre valamit. Egyébként ez most az Angyalok Amerikában próbái során is kb. hasonló módon történt. Talán ez a legmeghatározóbb, amit a Soltisból hozok, hogy a színházcsinálás közösségépítés is egyben.

Az elmúlt években nemcsak a Radnóti vált otthonoddá, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban is rendszeresen rendezel.

Mindkét hely nagyon fontos számomra, és mást jelentenek, mert más a társulat, az egyes emberek, akikkel dolgozom. Rengeteget számít, hogy sokadszorra rendezek mindkét helyen. Az Angyalok Amerikában, vagy akár a Gyévuska Szombathelyen például biztos nem tudott volna megszületni első munkaként. Itt most eleve megvolt a közös hang, és talán a közös nyelv is, ami iszonyú fontos, mert nagyon bonyolult folyamat, amíg egyik ember kiismeri, hogyan működik a másik, vagy ráérez a másik alkotói világára. Az évek alatt persze sokat tanultam arról is, hogyan kell beosztani egy próbaidőszakot, kivel milyen módon érdemes kommunikálni, és az is önfejlesztés eredménye, hogy egyre jobban tűröm a stresszt. Fel vagyok rá készülve, hogy jönni fognak krízispontok, de azzal is tisztában vagyok, hogy el fognak múlni. Ezek mind lényeges tudások.