„Saját tudása pedig annak van, akinek anyahajója” – a politikából kiöregedett Ungár Péter verseskötetbe öntötte gondolatait

Nehéz helyzetben vagyok, mert csak egyszerű megoldási lehetőségek állnak előttem. Gyurcsány Ferenc Facebook-költeményei óta először döntöttem úgy, hogy versekről fogok írni, csakhogy nem holmi kávézó pultja mögött szorgoskodó, esténként kis lakásának ikeás asztala fölött félhomályban körmölő bölcsészhallgatót sikerült találnom magamnak ehhez, hanem magát Ungár Pétert, a Lehet Más a Politika társelnökét, a NER-kultúra koronázatlan királynőjének, Schmidt Máriának a fiát. Egy ingatlanos milliárdost, akiről Ismétlődő eltévedés című kötetének a bemutatóján kellett megtudnom, hogy politikailag nem is olyan aktív. Mondjuk tényleg februárban szűnt meg az LMP frakciója, de hát ez így is eléggé vicces.

Viszont itt nem Facebook-posztokról van szó, hanem komoly, papír alapú, borítóval, szerkesztővel (Péczely Dóra) és kiadóval (Prae) rendelkező verseskötetről, rajta a névvel: Ungár Péter. Az elsődleges megoldási lehetőség tehát, hogy egyszerűen kigúnyoljam egy milliárdos politikus művészieskedő törekvéseit, méltatlan lenne. Már csak azért is, mert Ungár láthatóan követi a kortárs trendeket, sőt mint megtudtam, annyiban részese is, hogy nem tavaly óta publikál. Az elmúlt években Schön Károly álnéven írt verseit kiadták komolyabbnak számító folyóiratokban is, amilyen az Alföld vagy a Mozgó Világ.

A másik megoldási lehetőség tehát az volna, hogy kezeljem a helyén a kötetet, szaglásszak szerkesztési elvek után, túrjam elő és elemezzem szét a motívumokat, témákat, toposzokat, helyezzem el a kánonban, vonjak mérleget. Roland Barthes huszadik századi francia kritikus elhíresült esszéjében, A szerző halálában amellett érvel, hogy a szerző személyazonossága az írásban feloldódik, az elbeszélő vagy a lírai én – tehát az, akit feltételezünk a szavak mögött – pedig nem azonosítható az emberrel, akinek a neve rá van írva a kötet borítójára. A műkritika és az esztétika egy ága ezzel az egyszerű mozdulattal kivonja magát a morál és a politika alól.

De ha egyszer a kötetindító vers (Metropolisz) utolsó részét Ungár szájából hallva („saját tudása pedig / annak van, akinek / anyahajója”) Schmidt Mária arca sejlik fel a lelki szemeim előtt, hirtelen mégis teljes baromságnak hat a kijelentés, miszerint halott volna a szerző. Nagyon is él. És él a Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, L. Simon László is, ahogy a vele mosolyogva kezet fogó és dumálgató Dull Szabolcs is, aki a Telexnek volt a főszerkesztője. Az LMP-s Kanász-Nagy Máté pedig le se tagadhatná élő mivoltát, hiszen a bemutatón a fülemben hallom a szuszogását. A megoldást Ungár Péter adja a kezembe, mikor a Magvető Kiadó főszerkesztőjének, Turi Tímeának a kérdésére végül azt mondja: versei közösségi versek. Ha azok, akkor meg kell néznünk, hogy melyik közösség mely tagja beszél, és hogy miért.

Ki beszél?