„Addig nem mosolygok, amíg Trump az elnök”

Marcel Dani Londonban élő magyar performanszművész különböző szabályokat állít fel az életére. Egy új munkájában négy hosszú évre tervezi elvinni a letargiát a falig.

444: Gondolom, aki ismer és tud a projektedről, óhatatlanul megpróbál kizökkenteni.

Marcel Dani: Igen. Már van egy „ellenségem” is: egy másik művész, itt, Londonban, akinek az a célja, hogy levadásszon és tönkretegye a performanszomat. Kevésbé extrémen, de mások is lelkesen próbálnak megakasztani. Ez nem gond, benne van a pakliban, hogy ez lehetetlen küldetés.

Hogy bírod eddig?

Meglepően jól. Azt hittem, sokkal rosszabb lesz.

Miért Trump második elnöksége az az esemény, amire reagálsz?

Performanszművészettel foglalkozom, annak is egy olyan ágával, ami nem galériákban vagy színházakban jön létre, hanem a saját életemben: ehhez a hétköznapjaimat alakítom át ideiglenesen, egy adott szabálynak megfelelően. A szabályok általában nagyon egyszerűek, de sokszor hetekbe vagy hónapokba telik megvalósítani őket.

Több olyan ismerősöm van, akik örültek Trump győzelmének – akár azért, mert jobboldaliak, akár mert anyagilag jól jártak vele. Vagy csak mert Trump bizonyos szempontból bemutat a mainstream politikának. Az utóbbit én is átérzem, azt hiszem, sok baloldali így van ezzel. Nyilván jólesik látni egy Joe Bident kikapni, ha más nem, már csak Gáza miatt is.

Ezt az ambivalenciát próbálom megtartani a performanszban is: mit jelent a mosolygás, a vigyorgás, a káröröm – például a képmutató Demokrata Párttal szemben –, de közben mégis ott van a nyilvánvaló rossz, az újabb, „supercharged” Trump-ciklus. Az egész arról szól, hogy egy egyszerű gesztusból kiindulva folyamatosan érintkezzek azzal a sokszintű reakcióval, amit ez az új helyzet kivált bennem. Megtestesítem, amit érzek és amit magam körül látok.

Trump se mosolygós fickó. Inkább a harag, a düh vagy a sértettség az, amit erősít az emberekben. Nem félsz attól, hogy te is belecsúszol ebbe?

Azt mondják, a mosolygás hormonokat szabadít fel az agyban, amitől egyszeriben vidámabb leszel. Az önsegítő könyvek is azt tanácsolják, hogy próbáljunk rendszeresen mosolyogni, akkor is, ha nincs rá különösebb okunk. A testedzéshez hasonlóan segít átlendülni a nehezebb napokon. Ha nem mosolyogsz, azzal viszont automatikusan lejjebb hangolod magad.

A performansszal tudatosan húzom magamra a választás utáni letargiát és azt az általános kilátástalanságot, amit a második Trump-ciklus hozott. Azt mondtam magamnak: oké, ha letargia van, akkor vigyük el a falig! Minden művésznek van valamiféle esztétikai ideálja, nekem az eszköztelenség az. A mosoly nyilvánvaló dolog, mindig látod, hogy valaki épp mosolyog-e, vagy sem. Kéznél van.

Valahol ez az egész kicsit olyan, mint egy éhségsztrájk. De mégsem teljesen, mert egy sztrájk általában valamilyen követeléssel párosul.

A művészeti tiltakozásoknak megvan a maguk hagyománya. A ’60-as, ’70-es években például a sztrájkoló művész egyszerűen nem volt hajlandó művészetet csinálni. Ezekhez a gesztusokhoz egyébként általában nem kapcsolódott valódi követelés.

Az én munkám szerintem nem demonstráció. Vagy csak annyiban, hogy a kontrollról és az önrendelkezésről szól. Ezek a kérdések pedig mindig a politika területére visznek. Meddig tudsz egy döntést pusztán a saját lelkierőddel és összpontosításoddal fenntartani? Többen mondták már, hogy ez valójában egy buddhista munka, mert az a lényege, hogy mennyire tudsz abszolút a jelenben létezni, totális figyelemmel.

Hogyan veszed rá magad, hogy állandóan erre koncentrálj? Tweeteket olvasol és hergeled magad?