„Olyan ez, mint a Pac-Man nevű játék: jön és mindent felzabál”

Schwechtje Mihály író és filmrendező – színházi ember nem feltétlenül lett volna belőle a NER nélkül. Írtunk már az emberkereskedelem áldozatairól szóló dokumentumfilmjéről (Védelem alatt) és a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című tinimozijáról.

Két bemutatója volt az elmúlt hónapokban: az egyik film, a másik színház. A Sünvadászat főszereplője egy nagyvárosi értelmiségi család két kisgyerekkel és a bébiszitter, a Stég figurái egy bányató mellett élő munkásemberek, a munkahelyük pedig a kavicsbánya. És mégis vannak párhuzamok.

444: A Sünvadászatot és a Stéget egymás után láttam, és – bár nagyon különböző közegekben játszódnak – valahogy mindkettőnél az volt a meghatározó érzésem, hogy a szereplők „érzelmi vakságban” szenvednek.

Schwechtje Mihály: A filmben és a színdarabban is adott egy szülő-páros, akiknek gondoskodniuk kell valakiről. Bár a Stégben Kisgyuszi a korát tekintve már felnőtt, de nem képes önállóan intézni az életét, a Sünvadászat házaspárjának pedig két kisgyerekről kell gondoskodnia. Egyikük sem feltétlenül tűnik alkalmasnak a szülő-szerepre, de a filmbéli párossal egy kicsit megbocsátóbb vagyok, talán azért, mert a problémáik túl sok ponton inspirálódtak a saját életemből, így ez önfelmentés is.

Mi hozza létre ezt a vakságot, hogy éppen a legfontosabb dolgokat nem veszik észre maguk körül?

Pont az a lényeg, hogy már nem tudják, mik a legfontosabb dolgok. A Sünvadászat házaspárja számára az vált kulcskérdéssé, hogy kisgyerekes szülőként is sikeresek maradjanak a munkájukban, az egyikük színészként, a másik galeristaként – és hát a siker is egyfajta drog. Ez olyan nyomást helyez rájuk, aminek következtében már rég elfelejtették, miért is vannak együtt, mire szövetkeztek, amikor családot alapítottak.

link Forrás

A Stégben is ez az elveszettség jelenik meg, csak más formában és társadalmi körülmények között. Látunk egy játékfüggővé vált apát, és egy őt elhagyni képtelen anyát, nekik van egy fura, autisztikus gyerekük. A gyerek állapota is nehezebbé teszi a nő számára, hogy otthagyja a férjét. Nézőként, kívülről, pontosan látod, hogy mik az értékek a világukban, de ők már teljesen elvesztek ebben a problémahalmazban.

Elgondolkodtató, hogy hiába jól képzett és a munkájában is sikeres ez a két ember a Sünvadászatban, ráadásul a problémáikat is meg tudják fogalmazni, mégis kb. ugyanannyira képtelenek az életük menedzselésére…

Pedig bizonyára számos pszichológiai tárgyú könyvet olvastak, amelyek segíthetnének, csak az a baj, hogy nagyon nehéz ténylegesen beépíteni az életedbe azt, amit a könyvekből tanulhatsz, hiszen elsősorban az ösztönök, a traumák és a félelmek rángatnak mindenkit. Ezzel párhuzamosan agyból is próbálunk döntéseket hozni, de ez a két sík nem mindig ugyanabba az irányba mozgat minket. Fejben esetleg tudom, mi az a pont, amikor el kellene válnom, de az ösztöneim mást mondanak. A Sünvadászatban az értelmiségi házaspár valóban meg tudja fogalmazni a saját problémáit, de az már kérdés, hogy meghallják-e a másikat, hogy mennyire nyitottak a változásra, képesek-e nem ugyanazokat a köröket futni.

A bébiszitter, akinek a nézőpontjából elmeséled a film történetét egy meglehetősen rejtélyes figura, és hogy őszinte legyek nézőként elég nehéz megérteni, miért nem csinálja, amit tennie kellene, miért nem kér segítséget. Néha már-már úgy éreztem magam, mint az ovisok a színházban, amikor a helyükről felugrálva kiabálnak Piroskának, hogy vigyázz, jön a farkas...

Kívülről, nézőként sokszor nagyon könnyű megmondani a tutit. Viszont az életben is gyakran megtörténik, hogy sokk hatása alatt, a beszűkült tudatállapotunk miatt nem vagyunk képesek úgy reagálni egy helyzetre, ahogyan az kívülről nézve normális lenne. Amikor pánikba esel, többféle stratégia létezik: az egyik a cselekvő, amiről te is beszéltél, de van olyan ember, akinek a menekülő ösztöne kapcsol be, mint a filmben a bébiszitternek. Mint amikor egy cserbenhagyásos gázolásnál nem a fékre lép valaki, hanem a gázra, és elhajt a tett helyszínéről. És olyan is előfordul, hogy később kitisztul az agya, rájön, hogy nem hagyhatja ott az áldozatot segítségnyújtás nélkül, és visszamegy. Ebben a történetben az a legnagyobb nehézség, hogy minél több idő telik el, annál kellemetlenebb előállni a bébiszitternek azzal, hogy történt valami a gyerekkel, amiről nem szólt korábban.

Ki akartam mozdítani a nézőt abból a kényelmes helyzetből, amelyben azt mondhatja a bébiszitternek: „de hülye vagy, miért nem csinálsz már valamit?”

Hogy belegondoljon, a saját életében vajon tényleg mindig azt csinálja-e, amit kívülről nézve csinálnia kellene, vagy ami a moziszék távolságtartó, objektív pozíciójából helyesnek tűnik intellektuálisan, mentálisan vagy morálisan. Hányszor van olyan, hogy látunk az utcán egy fekvő embert, aki nyilvánvalóan segítségre szorul, de amikor előbb lép oda hozzá valaki, mint mi, akkor azért jó érzés, hogy az illető levette a vállunkról a problémát. Nyilvánvaló, hogy illene segíteni, de azért mégiscsak jobb kimaradni az ilyenekből. Hasznos, ha mindenki szembenéz önmagával, és végiggondolja, ő hogyan cselekedett hasonló helyzetekben. Ha ebben őszinték tudunk lenni önmagunkkal, akkor megbocsátóbbak és empatikusabbak leszünk a másikkal.

A színdarabra visszatérve, a címben szereplő stég, amelyre Gyula, az apa vágyik, remek szimbóluma annak a kapaszkodónak, szilárd alapnak, ami hiányzik az életükből.

És amit lényegében lehetetlen megépíteni, mert ez egy 30 méter mély bányató…

Kb. ennyi esélye van annak is, hogy sikerül „megkapaszkodniuk” valamiben...

Ez egyfajta menekülés a részükről, elszökés a valóság elől egy másmilyen világba. Adott egy súlyosan függő ember, aki mindent tönkretesz maga körül, nyilván nem szándékosan, hanem mert képtelen ebből kilépni, és saját maga is önhazugságokban él. Ez a stég is egy olyan ábránd, amit nem lehet megvalósítani. De pont ilyen, az irrealitásban gyökerező terv, hogy Jutka, a feleség dirty metál zenekart alapít a gitározni alig tudó Józsival.

Az előadás szövege hogyan született meg? A színlapon az áll, hogy Kontos Miklós drámája nyomán a társulat írta a darabot.

Valóban Kontos drámájából inspirálódtunk a társulattal. Az első héten nagyon sokat beszélgettünk, elmeséltem a színészeknek, én hogyan képzelem el a történetet, hogy egy bányató mellé szeretném helyezni a cselekményt. Mindenki valamit hozzátett a beszélgetéshez, megosztott egy személyes sztorit, ami azután elindított a többiekben ötleteket, így formálódott fokozatosan a történet, ahogy próbáltuk megérteni a szereplők motivációit. Ezek azután rengeteget segítettek nekem a szöveg megírásában.

A Stég nem tesz láthatóvá korábban láthatatlan embereket, de az sem igaz rá, hogy felhívja a figyelmet egy fontos társadalmi jelenségre, mint az Örökség, amit szintén a Jurányiban rendeztél. Egyszerűen csak megejtő lírai erővel mesél emberi életekről.

Azt mondtam a próbafolyamat elején a csapatnak, nagyon szeretném, hogy ez ne egy naturalista és kisrealista nyomor-ábrázolás legyen, hanem mozduljunk el a mágikus realizmus irányába, és azt is mutassuk meg, hogyan tudnak reményt hazudni ezek az emberek a mögé a pusztulat mögé, amelyben élnek. Talán ezért látod lírainak, mert ez a remény megmelengeti a szívünket. Tényleg szeretnivalóak ezek a figurák, minden hibájukkal és bűnükkel együtt, és ami fontos, ismerősek. Mindenkinek a környezetében ott vannak. A függőség valamilyen formája mindenhol jelen van.

Ez már a sokadik színházi rendezésed, még mindig igaz, amit eleinte mondtál, hogy nem érzed magad színházi rendezőnek?

Ezt akkor is úgy értettem, hogy nem tartozom azon emberek közé, akik mindent tudnak a színházról, megszállottan csak ezzel foglalkoznak, mindent alárendelnek neki. De közben szeretem ezeket a munkákat, az együttes alkotás örömét, és ha már csinálom, akkor igyekszem fejlődni, és szeretnék jó előadásokat létrehozni. Iszonyatosan élvezem a drámaírást, de ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy én kalapáccsal és fejszével dolgozom, ahhoz képest, ahogy az irodalom emberei finoman molyolnak a szövegekkel.

Számomra azért van néhány emlékezetes mondat a Stégben, például amikor Gyula megállapítja: „nem vagyok több csak átizzadt, sörszagú szégyen.”

Ahhoz, hogy eljussak ehhez a mondathoz, kellett, hogy sokat beszélgessünk a csapattal, hogy Szabó Doma elmesélje, milyen volt a debreceni alkesz haverja. A beszélgetések nyomán elindulnak a fejemben a képek, magam előtt látom azt az embert, és hallom a fejemben a hangját, aki végül kimond vagy leirat velem egy ilyen mondatot. Az biztos, hogy azért, mert nem ismerem eléggé a kortárs színházi trendeket, nem is akarok megfelelni ilyeneknek, és ez jó. Szeretek színházban dolgozni, de nekem a filmrendezés volt a nagy álmom, én Fellini akartam lenni, ami persze nem sikerült, de a vágy akkor is ez volt-van.

A jelen magyarországi helyzet mennyire frusztrál, esetleg próbálod kihívásnak tekinteni?

Nagyon törekszem arra, hogy ne legyek frusztrált, sértett ember. Ezek között a lehetetlen körülmények között is készítettem filmeket, és bár ezek „csóró” alkotások, de pont olyanok, amilyennek elképzeltem őket, nem kellett kompromisszumokat kötnöm. Az a része persze lehangoló, hogy nem lehet megélni valamiből, amire feltetted az életedet. És persze rettenetes a magyar film helyzete, nem ilyennek kéne lennie, de egy demokráciának sem ilyennek kéne lennie, amilyen a mai Magyarország. Volna okom szenvedni a magyar filmgyártásban uralkodó állapotoktól, de ha eggyel hátrébb lépek, akkor azt látom, hogy mindaz, ami a magyar filmmel vagy az SZFE-vel történt, egyenesen következett abból, ami az országban ezeket az eseményeket megelőzően és ezekkel párhuzamosan zajlott. Lehetett látni, hogy milyen irányba haladunk. Olyan ez, mint a Pac-Man nevű játék: jön és mindent felzabál. Ennek a hatalomnak egy a fontos, mégpedig az, hogy a hatalmát megőrizze, és mindent ennek az egy primitív célnak a szolgálatába állít. Ha pedig mindent felzabál, abból az következik, hogy előbb-utóbb a film és az SZFE is sorra kerül.

Tehát igen, szörnyű a helyzet, és korlátokat állít körém az, hogy nagyon nehéz filmet csinálni, de végeredményben bármikor foghatok egy kamerát, és felvehetek jeleneteket, vagy elkérhetem a telefonodat, megnyomhatom rajta a piros gombot, és mondhatom, hogy kamera forog, tessék. Dühöngés helyett én inkább ezt választom, mert különben filmek nélküli filmrendezőként fogok meghalni.