„Nehéz mit kezdeni a lezáratlanság véglegességével”

A 80 éves, visszavonultan élő ügyvéd életében egyszer csak felbukkan egy 19 éves csinos vidéki lány. Főz rá, gondoskodik róla, kiváltja a gyógyszereit – így kezdődik a Tasnádi István által írt és rendezett új előadás leírása, és a rutinos néző már sejtheti, hogy végződik a történet. Ezért nem is ez a lényeg a Vígszínház előadásában, amely az Apa szeme fénye - Gold Digger címet viseli.

Tasnádi István író, forgatókönyvíró és rendező nevét legtöbben onnan ismerik, hogy ő volt két nagy sikerrel futó HBO-sorozat, az Aranyélet és a Terápia vezető írója. Mostanában leginkább színházakban lehet találkozni a munkáival. Végességről és végtelenségről, a jelenlét erejéről és arról is beszélgettünk, meg lehet-e mondani a tutit.

444: Egészen a darab végéig elhiszem – vagy csak el szeretném hinni? –, hogy ez lesz a kivétel, ami erősíti a szabályt, hogy ezúttal nem átverésről van szó…

Tasnádi István: Pont ezért vagyunk könnyen becsaphatók, mi emberek, mert hiszünk a jó befejezésben.

És olyan soha nincs?

Általában nincs jó vég, de ezen lehet úgy segíteni, hogy időben abbahagyjuk a mesélést, vagyis csak addig jutunk, hogy elsimulnak az akadályok, egymásra találnak a szerelmesek, és nem nézzük meg, mi történik velük tíz év múlva.

Számomra ez a darab elsősorban nem is az átverésről szól, hanem azokról a fájdalmas mondatokról, amelyekből kiderül, mennyire egyedül marad ez az apa. Hogy honnét is tudná a fia, hogy félrenyel, amikor soha nem ebédelnek együtt, vagy hogy ettől a fiatal lánytól végre kap is, ellentétben a gyerekeivel.

Ezek sajnos valóban elhangzanak az életben. Lement már néhány előadás, azt érzem, hogy betalálnak a mondatok. Az előadás elején még van egy kis nevetgélés, de azután elcsendesedik mindenki. Az az igazság, hogy nagyon nehéz ezt a család-dolgot jól csinálni, az élet utolsó időszaka pedig különösen nem egyszerű.

Ez az öregezős bűntény – külön neve is van ugyanis ennek a csalástípusnak –, amely a darab kiindulópontja, két ismerőssel is megtörtént a környezetemben: mindkét esetben 80 feletti, egyedül maradt idős emberekről volt szó. Abszolút látszódott a mintázat. Kicsit utánamentem, és kiderült, hogy mindez a szervezett bűnözés kategóriájába tartozik, van is ilyen alosztály a rendőrségen. Tudatosan választanak ki egyedülálló, középosztálybeli embereket, akikre nem figyelnek eléggé a gyerekeik – ha egyáltalán vannak –, ezt használják ki ezek a bűnözők. Fontos hangsúlyozni, hogy itt nem demens emberekről beszélünk, hanem átlagos szellemi állapotban lévő idős férfiakról, akiknek jólesik a törődés, az odafigyelés.

De a lehúzástól függetlenül is nehéz megoldani, hogy elég idő, odafigyelés, jelenlét jusson az idős szüleinknek az életük utolsó harmadában. Ez az az időszak, amikor óhatatlanul elkezdődnek a különböző játszmák is, függően a korábbi viszonyunktól. Jön a bűntudat, mert nincs elég időm rá, vagy a számonkérés, hogy a testvérem miért nem tud többet segíteni, a családon belül elkezdődik az addig kibeszéletlen dolgok felhánytorgatása.

A feszültség attól csak erősödik, hogy mindegyik félnek vannak támadhatatlan mondatai, hiszen tényleg miért ne lenne joga egy idős embernek ahhoz, hogy kapjon egy kis „ráadás boldogságot” az élete végén, és hát az is tény, hogy arra költi a pénzét, amire akarja.

Mindenkinek megvan a maga igaza, de ezeket az igazakat nem lehet egyeztetni, nincs élhető kompromisszum. Ami kijön belőle, az maga a katasztrófa. Persze, kicsi feloldásokat azért írtam a darabba, amikor például az apa megnyílik a kisebbik fia előtt, és bocsánatot tud kérni tőle. Rettegünk őszintén beszélni az érzéseinkről, pedig ez az egyedüli, ami működhet. Amikor a másik érzi, hogy nem a szerepeink szólalnak meg belőlünk. De ez se működik mindig.

És hát az őszinte beszéd általában fájdalmas, ráadásul az is előfordulhat, hogy utána még rosszabb lesz, a korábbi, látszólagos béke is eltűnik.

Igen, mert felrúgtuk a status quót, amivel azért el lehet ketyegni évekig. Csak hát, ahogy telik az idő, az ember szembesül a végességgel. Egy konfliktus esetén sokszor azért sem akarunk őszintén beszélni a másikkal, mert tudni véljük, hogy a másik mit mondana, hogyan reagálna. Tehát van egy kész forgatókönyv a fejünkben. Ilyenkor szoktam én azt mondani, hogy legalább próbáld ki, hátha mégse úgy reagál. Gyakran meg tudjuk lepni egymást. Ha jó az időzítés, érzi a másik, hogy nem bántani akarod, egész jó dolgok kisülhetnek egy őszinte beszélgetésből, csak sajnos kevesen próbálják ki.

És azzal is többször szembesültem már, hogy jött a kései megbánás azoknál, akiknek váratlanul meghalt valamelyik szülője, és soha nem tudtak elmondani fontos dolgokat egymásnak. Volt egy kibeszéletlenség, és végleges megoldatlanság lett belőle. Nehéz mit kezdeni a lezáratlanság véglegességével. Az öregség, az ahhoz való viszony nem egy szexi téma, keveset beszélünk róla. Ezért is írtam meg ezt a darabot.

Hogyan került a Vígszínházba ez a szöveg, amely eredetileg forgatókönyvnek készült?

Ha van egy új témám, most már nem csak egy formában gondolkozom, hiszen többször előfordult már, hogy másnak indult, mint ami végül lett belőle. Ilyenkor mindig komolyan át kell dolgozni az anyagot, bár a téma, a karakterek adottak. Egyébként egészen prózai oka van a dolognak: eredetileg egy Márquez-adaptációt csináltam volna, de az utolsó pillanatban nem kaptuk meg a jogokat, holott korábban az írónak már több regényéből is készült előadás a Vígszínházban. Viszont Márquez két fia, akik a jogörökösök, most már nem adják a jogokat. A helyzetről eszembe jutott az akkor már filmforgatókönyvként létező történetem az apáról és a két fiáról. Most már hálás vagyok az örökösöknek, mert nekik köszönhetően született egy kortárs magyar színházi ősbemutató.

Néhány évvel ezelőtt még az is valószínűtlennek tűnt, hogy valaha lesz időd visszatérni a színházhoz, hiszen ezerrel dolgoztál különböző sorozatokban. Ennek az időszaknak miért lett vége?

Fokozatosan leáldozott annak a fajta heti prémium sorozatnak, amiben én dolgoztam először az HBO-n, azután az RTL-en, és ennek elsősorban gazdasági okai vannak. Az az igazság, hogy már akkor se érte meg ilyen minőségű szériákat csinálni, mert annyira pici a piac. De tíz évvel ezelőtt ezek a cégek még másmilyennek látták a világot, más volt a menedzsment, eltérő víziójuk volt a kelet-európai terjeszkedéssel kapcsolatban. Sajnos ma már kizárólag tutira mennek, csak az jöhet, ami biztos siker, hozza a számokat. Mindez persze érthető, hiszen a streaming platformok megjelenésével a kereskedelmi tévéknek is reagálniuk kellett. Tíz évvel ezelőtt a tévétársaságok azt gondolták, hogy be lehet lépni a minőségi sorozatpiacra lineáris adásban. Akkoriban én is azt hittem, még jobban fel fog pörögni ez a piac, szükség lesz egyedi tartalmakra. Közben kiderült, hogy ez nem megy, a tévében csak a direkt szórakoztatás, a show, a vetélkedők és a napi sorozatok mennek.

Gondolom, a covid is felgyorsította ezt a folyamatot.

Sajnos minden egy irányba mutatott: a covid, a populizmus és a piacgazdaság jellegéből következő elképesztő verseny, ami az elmúlt években hatalmas túltermelést eredményezett. Ugyanarra a fizetőképes korosztályra és társadalmi osztályra lő mindenki. Egy hazai forgalmazó nem tud beleállni ebbe a versenybe, és ha jól belegondolok, ez tíz évvel ezelőtt is irreális volt, mégis létezett egy naiv korszak, és ennek köszönhetően megszületett néhány emlékezetes sorozat.

A filmhez képest miben más a színház? Egyszer azt mondtad, a színháznak más a tétje.

A színház ott és akkor történik, sokkal személyesebb a találkozás, ebből következően nagyobb égés, ha valami nem működik. Elég sok előadásomat kísérem a bemutató után is a színházban, ott szoktam állni a nézőtér mellett, hogy érezzem, aznap hogy mennek a dolgok. Gyakran előfordul, hogy nagy a különbség az előadások között a nézői reakcióban. És a mai napig döbbenetes az első találkozás a közönséggel a főpróbán.

Ennyi idő után se érzed előre, mennyire működnek a mondatok, hogyan fognak reagálni a nézők?

Ezt egyáltalán nem lehet előre tudni. Csak a remény van, hogy működni fog. A főpróbahéten egyébként is mindig van egy krízisidőszak, ami általában teljes elbizonytalanodást jelent. Én is pont annyira megingok, mint mindenki más a csapatban, csak nekem azt kell mutatnom, hogy minden rendben. Azután jönnek az első megnézések, záporoznak az ötletek, hogy hol és miben kéne változtatni. Mindig hívok barátokat, alkotótársakat, és nagyszerű rendezők javasolnak homlokegyenest ellenkező megoldásokat. Ennél az előadásnál különösen sok tanács érkezett a befejezés megváltoztatására, de egy ponton rájöttem, hogy mindenki a saját túlvilág-koncepciója alapján ajánl korrekciókat, és nem az előadásból indul ki. Még a profi nézők is valójában a „saját filmjüket” nézik ilyenkor, a saját szüleiket látják a színpadon. És nem lehet olyat csinálni, ami mindenkinek tetszik. Úgyhogy becsülettel meghallgattam őket, azután maradt az eredeti megoldás.

Nemcsak ebben a darabban, de a korábbi szövegeidben is – most a Kartonpapa jut eszembe például – macsó férfiak a főszereplők. Ezeket a tekintély-figurákat felelősnek érzed azért, ami körülöttünk van, ahol ma tartunk?

Ez egy nagyon lényeges dilemma számomra: az egész kultúránk egy tekintélyszemélyre, az Atyaistenre épül. Aztán hogy az milyen, haragvó vagy szelíd, jóságos Mikulás bácsi lesz belőle vagy az Ószövetség istene, az már más kérdés. De ebben nőttünk fel, a társadalmi berendezkedés évszázadokra visszamenően erre épült. A 20. században, ’68-tól kezdődött egy oldódás, amit mi a 80-as évek végétől érzékeltünk. Mégiscsak megtörtént a rendszerváltás, kaptunk egy esélyt, volt húsz évünk, hogy kezdjünk vele valamit, de sajnos nem sikerült. Az én generációmnak ezzel most el kell számolnia. ’89-ben parlamentáris demokráciára váltottunk, elkezdtünk vitatkozni, megbeszélni fontos kérdéseket, és most itt tartunk, ahol tartunk: jönnek vissza ezek a régi vágású alakok, az erős vezetők, és nemcsak nálunk, hanem mindenhol. Az embereknek elege lett a vitákból, épül vissza az erőskezű vezető nimbusza. 1970-ben születtem, megtapasztaltam a régi világot is, és végigéltem az elmúlt 35 évet, mégsem tudom megmondani a tutit a gyerekeimnek. Lehet, hogy tényleg szükségünk van egy ilyen autoriter apára, akihez képest meg tudjuk határozni önmagunkat? Most mindenki röhög a sárga hajú kartonpapán a 125 százalékos vámjaival. Mindenki tudja, hogy ez abszurd, mégis ez van. Tényleg egyszerűbb így az élet, vagy csak mi csináltuk bénán? Nem tudom.