Beszéljünk végre a legjobb sorozatról, amit kémekről csináltak

• Végre magyar streamingszolgáltatón is látható a francia Legendák hivatala (Le Bureau des Légendes).
• Eric Rochant öt évadot megért sorozata most kapott amerikai remake-et, de nyilván senkit nem lep meg, hogy az eredeti sokkal jobb.
• A sorozat nemcsak nagy súlyt helyez a hírszerzői munka realisztikus ábrázolására, de rafináltan ágyazza a sztorit valós geopolitikai konfliktusokba.
• És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa!

Mathieu Kassovitz hazatér Szíriából

Már azért megérte megcsinálni Az ügynökség (The Agency) című sorozatot, mert ráirányította a figyelmet a még mindig nem elég ismert Legendák hivatala (Le Bureau des Légendes) című eredetire. Az ügynökség a francia sorozat amerikai remake-je, Magyarországon az év elején mutatta be a SkyShowtime, és ezzel párhuzamosan a Legendák hivatala is felkerült oda. Ami azért nagy szó, mert eddig egyik nagy streamingszolgáltatón se lehetett megtalálni a sorozatot (nálunk csak a Duna TV adta le több év késéssel), így a nézők igen nagy része nem is ismerhette azt. Azonban nemcsak nálunk, de nemzetközi szinten is hátráltatta a Bureau ismertségét, hogy sok országból nem vagy csak nehezen lehetett megnézni, de most ennek az áldatlan állapotnak végre vége.

A sorozatról már írtam máshol egy-egy új évad alapján röviden, mint ahogy a magyar sajtóban máshol is méltatták már, de egy igazi, „definitív” Bureau-cikk mostanáig váratott magára. Így aztán, miután Az ügynökség első évada után újra megnéztem a francia eredetit – sok évvel azután, hogy először láttam –, teljesen más élmény volt. Főleg, hogy a korai részeket letöltve, gyakran rossz minőségű felirattal láttam, most továbbá egymás után nézhettem meg a korábban egy-másfél évente érkező évadokat, és így még inkább megerősített abban, hogy egyáltalán nem túlzás ezt a sorozatot a műfaj legnagyobbjaival – Drót, Maffiózók, Breaking Bad stb-stb. – egy mondatban említeni. Még csak az a kitétel sem szükséges, amit egyes angolszász kritikusok használtak, akik a kémthriller zsáneren belül emelték ki a sorozat jelentőségét.

A Legendák hivatala ugyanis kémsorozat, még ha a címből ez nem is mindenki számára nyilvánvaló, de legendának itt azt nevezik, amikor egy ügynök számára kitalálnak egy teljesen új személyazonosságot. Éric Rochant-t régóta foglalkoztatták a titkosszolgálati témák, és A kémkedés ára, majd a Möbius című filmjei után végre egy rendes, öt évados sorozatban is foglalkozhatott a témával. A sorozat a CIA és az MI6 francia megfelelője, a DGSE ún. fedett ügynökeiért felelős részlegén játszódik, és a cselekmény kezdetén ide tér vissza a „Malotru” fedőnevű ügynök hat év más személyazonosságban töltött szíriai szolgálat után. Ilyenkor a visszailleszkedés a normál életbe alapból nem könnyű, hát még amikor Malotru megtudja, hogy a nő, akivel megismerkedett Szíriában, szintén pont Párizsban van. A szabályokat megszegve feléleszti a már kukázott aliasát, újra kapcsolatba lép a nővel, és ezzel igazi lavinát indít el, mely fenekestül felforgatja nemcsak a francia hírszerzés világát, de emberéleteket követel, karriereket tör derékba és világszerte hullámokat ver, Irántól Moszkváig.

A sorozat főszereplője, a Malotrut alakító Mathieu Kassovitz színészként és rendezőként is jól ismert, de a negyedik évadban bekapcsolódó Mathieu Amalric is nemzetközileg jegyzett név, és további népszerű francia színészek is láthatók. Az első évadot 2015-ben mutatta be a Canal+, az utolsó 2020-ban került a nézők elé, ám a legvégén a showrunner Rochant szokatlan módon elengedte a kormányt, és az utolsó két epizódra szabad kezet adott egy teljesen új embernek, hogy ő fejezze be a sorozatot a saját kénye-kedve szerint. Ez az új ember pedig nem volt más, mint az elismert rendező, Jacques Audiard, akit legutóbb az Emilia Perezért Oscarra is jelöltek.

Persze az illusztris névsor ellenére simán lehetne gyenge is a sorozat – de hogy nem az, arra a világsztárokat felvonultató remake is segített rávilágítani. Az ügynökség ugyanis nem rossz sorozat, sőt, inkább felfelé lóg ki az utóbbi évek kémthriller-dömpingjéből: nagyrészt tartja magát a Bureau cselekményéhez (persze mindezt átírva CIA-viszonyokra stb.), ám ahol eltér tőle, az remekül mutatja, milyen alapvető félreértések tartják magukat a kémfilm/sorozat zsánerrel kapcsolatban.

Fedett ügynök nyakba akasztott belépőkártyával és menzatálcával

A James Bond-, a Bourne- és a Mission Impossible-filmek ugyanis akcióhőst faragtak a titkos ügynökökből, és azóta is közkedvelt műfaj az, amelyben a főhős egymaga lepofoz/felrobbant/agyonlő egy fél hadsereget, közben szép nőknek udvarol, elegáns bárokban koktélozik és ő a világ királya. Ezzel szemben a valódi kémek és hírszerzők élete iszonyú unalmas: a legtöbbször irodistaként gubbasztanak a monitor előtt, de terepre küldve is jobbára rejtjelezett üzeneteket kézbesítenek és éjszakákat töltenek kényelmetlen furgonokban, esetleg teljesen érdektelen fedőtevékenységet folytatnak évekig, csak hogy a végén beszervezzenek egy algériai könyvtárost.

Világos tehát, hogy itt két különböző műfajról van szó, mégis kémsorozatként harangoznak be mindenféle trash-ponyva marhaságokat, mint például a Keira Knightley fémjelezte Fekete galamb vagy a Killing Eve (Megszállottak viadala), amik egyébként abszolút élvezetesek, csak a hírszerzéshez vagy titkosszolgálati tevékenységekhez semmi közük, de ugyanez a helyzet az utóbbi évek sikeres netflixes akciósorozataival, mint az Éjjeli ügynök vagy a Megzsarolva. A valódi kémfilmeket a Le Carré-adaptációk környékén kell keresni, melyek kevés akcióval, annál több intrikával és drámával szolgálnak. És aztán van a kettő közötti szürke zóna, mely viszonylag hiteles titkosszolgálati keretet ad a sztorinak, viszont nincs híján az akciónak se, erre a legjobb példa a csodálatos Slow Horses (Utolsó befutók).

A Legendák hivatala egyértelműen a valódi kémdrámák iskoláját követi – egy-egy körömlerágósan izgalmas vagy sokkolóan erőszakos jelenettel megspékelve –, de a sorozatot alighanem elviselhetetlenül lassúnak találja a digitális kor tipikus sorozatnézője, aki közben az Instagramot pörgeti a telefonján. Rochant célja ugyanis a hírszerzői munka minél valósághűbb ábrázolása volt, egykori ügynökökkel is konzultált, és a DGSE valódi szervezeti felépítését is igyekezett visszaadni. Külső képeken látszik is a hivatal épülete, és ugyan a belsőket már értelemszerűen máshol vették fel, a hivatal belső terei is teljesen autentikusnak tűnnek a laikus néző számára, a hangszigetelt tárgyalóktól kezdve a közös menzáig, ahol nem egyszer tálcával a kézben döntenek élet és halál kérdéséről a hivatal vezetői.

A történetszálak realisztikusak, olyannyira, hogy miközben sok hasonló sorozat valamiféle alternatív univerzumot építene fel, a Bureau hangsúlyozottan a való világban játszódik, Putyintól kezdve Bassár el-Aszadon át Buteflika egykori algériai elnökig szóba kerülnek valódi politikusok, és a sorozat stílusa is sallangmentes – az első évad már-már dokumentumfilmesen puritán, később már bővül a filmes eszköztár. A párbeszédek és a színészi alakítások is természetesek, egyedül talán a néhány amerikai szereplő tűnik egydimenziós arrogáns bunkónak, de ez amiatt is lehet így, mert a költségvetésből csak sokadvonalas amerikai színészekre futotta.

Nagy előnye a sorozatnak továbbá, hogy az alkotói nagyon ügyesen ágyazzák be a sztorit konkrét geopolitikai eseményekbe és konfliktusokba, amitől a történet sokkal hitelesebbnek és életszerűbbnek hat. Ezek vagy volt francia gyarmatokhoz kötődnek (Algéria, Szíria), melyekhez még mindig kiemelt érdekei fűződnek az országnak, vagy pedig ellenséges hatalmakhoz (Irán, Oroszország, ISIS), melyek értelemszerűen foglalkoztatják a DGSE-t. Ráadásul nyoma sincs a néha francia filmekre vagy sorozatokra is jellemző tájékozatlanságnak, amikor külföldi viszonyokon kellene eligazodni, arról nem beszélve, hogy minden helyszínen megteremtik a hitelesség illúzióját, pedig Bakutól Brüsszelig számos városban megfordulunk.

Mivel a sorozat a 2010-es évek második felében készült, kiemelt szerep jut benne a szíriai polgárháborúnak és az ISIS-nek, és ugyan még Ukrajna inváziója előtt vagyunk, a késő-putyini Oroszországot pont olyan reménytelen és paranoiás trágyadombnak ábrázolja, amilyennek azt a mostani leírások alapján elképzelhetjük. De érthetően mutatják be a különféle titkosszolgálati kavarásokat is, legyen szó a CIA-ról vagy a Moszadról (a pilótáknak és stewardesseknek öltözött Moszad-halálosztag az egyik legijesztőbb és egyszerre legviccesebb jelenet az egész sorozatban).

Szintén előnyére válik a Bureau-nak, hogy meg se próbálja pozitívan ábrázolni a francia külpolitikát és a hatalmi érdekeknek alárendelt hírszerzői tevékenységet: megszakadhat a szívünk a geopolitikai pólusváltás miatt ejtett kurd milíciáért vagy a szerencsétlen titkárnőért, akit a nagyhatalmú és vérszomjas főnöke miatt zsarolt életveszélyes együttműködésbe a DGSE. Mindössze egy jelenet erejéig támadhatott fel a nemzeti önérzet Rochant-ban, ahol érezhetően a francia titkosszolgálati vezetőkkel szimpatizál, akik a CIA képviselőit leckéztetik, ezt leszámítva meg se kísérlik hazafias mázzal leönteni azt, amit ezek a kémszolgálatok művelnek.

Sose szerettünk ennyi paranoid szociopatát

De mindezek persze eltörpülnek amellett, hogy Rochant olyan karaktereket teremtett, akik egytől egyig tökéletesek, és még akkor is érdekelnének a kalandjaik, ha a forgatókönyv nem küldené őket veszélyes bevetésekre. Ugyanezért nem értettem a Fehér Lótusz harmadik évadát ért kritikákat: ha egyszer ennyire jól sikerült figurák vannak, akkor is elnézném őket, ha nem valami szövevényes bűnügy kellős közepébe kerülnek, hanem csak nyaralnak. Hasonló itt is a helyzet, csak itt még a forgatókönyv is felnő a szereplőkhöz.

Természetesen Malotru a centrum, Kassovitz színészi pályájának pedig egyértelműen ez a szerep a csúcsa, egy-egy gesztusa vagy nézése is hosszú monológokkal ér fel, és a lényéből sugárzó melankólia (a filmzenével megspékelve) pont azokat a régi francia filmeket idézi, amiben a néző is és Alain Delon pontosan tudja, hogy a film végén meg fog halni, azzal a különbséggel, hogy Malotru elpusztíthatatlan. Meg is sínyli a sorozat, amikor a harmadik-negyedik évadokban passzívabb szerepe lesz – persze azok is nagyon jók, de egy kicsivel több Kassovitz jót tenne nekik.

Szerencsére a Bureau távol áll a one man show-tól, hiszen sok más szereplő miatt is érdemes nézni:

• A zöldfülű ügynökként megismert hírszerző őstehetség, a naiv és törékeny nőnek tűnő Marina (Sara Giraudeau) pályaívén keresztül megtudhatjuk, miért is nem akar normális ember kém lenni. Irántól Azerbajdzsánon át Oroszországig csupa ijesztő helyre küldik, ráadásul ki kell képeznie magát szeizmológiából is. Többször kerül életveszélybe, poszttraumás stresszel küzd, és közben alig van magánélete.
• A fedett ügynökökért felelős osztály vezetője, Henri Duflot (Jean-Pierre Darroussin) ránézésre szintén unalmas bürokratának tűnik, aki csak a színpompás nyakkendőivel tud kitűnni, miközben a kisujjában van a hírszerzői szakma, és a megérzéseinél csak a paranoiája erősebb – ami ebben a világban erény.
• Marie-Jeanne Duthilleul (Florence Loiret Caille) fokozatosan emelkedik egyre magasabb pozíciókba. Kivételes intelligenciájával és önmagában való örök kételkedésével ő mutatja meg, mire mehet egy nő egy olyan szervezetben, ahol általában férfiaké az utolsó szó.
• Raymond Sisteron (Jonathan Zaccaï) felel a könnyedebb pillanatokért, holott sorozatosan iszonyat feszült helyzetekben kell helytállnia, ezt vagy stresszevéssel, vagy csajozással ellensúlyozza, miközben egy testrészét is feláldozza a DGSE kedvéért.
• És persze ott van Nadia El Mansour (Zineb Triki) – a nő, aki miatt Malotru elárul mindenkit: a kollégáit, barátait és a saját hazáját is. A szíriai pokolból menekülő akadémikus pedig tényleg olyan nőnek tűnik, akiről elhisszük, hogy képes ilyen földindulást okozni.

De a kevésbé fontos szereplők között is csupa eltalált karakter van, legyen szó a kíberzseni Ellensteinről, az esetlen, de nagyon profi Szíra-elemző Jonasról, vagy az Öszvér becenevű, leginkább sofőrként használt, rejtélyes nőről, akinek még a saját hírszerző kollégái sem tudják az igazi nevét. A külföldi helyszíneken is kiválóan árnyalt figurák tűnnek fel – kurd női milicisták, iráni aranyifjak, egyedülálló orosz anyák –, és alig akad olyan, aki jól jön ki a titkosszolgálattal való találkozásból. A Legendák hivatala egész biztosan nem glamúrizálja a kémek életét, viszont a sorozatot látva bárki fedett ügynöknek érezheti magát, ahogy nyakba akasztott belépőkártyával végigsétál egy ingerszegény folyosón.

Igazi kém vagy amerikai akcióhős?

Kanyarodjunk végül vissza Az ügynökséghez, melynek láthatóan nem volt elég izgalmas a francia alapanyag, ezért becsempésztek a cselekménybe hiteltelen harci jeleneteket az orosz-ukrán frontról, míg a Malotru amerikai megfelelőjét alakító Michael Fassbender nemcsak rossz választás a szerepre a jéghideg pszichopata viselkedésével, de ráadásul még embert is öl rögtön az első évadban, amely egyrészt teljes hülyeség, másrészt Malotru sosem tesz ilyet. Utóbbit viszont rengetegszer összeverik a sorozatban, és azt is láthatjuk, hogy arra is tökéletesen kiképezték, hogyan veresse össze magát anélkül, hogy ennek végzetes következményei lennének.

link Forrás

Ezekkel a valóságtól elrugaszkodott túlzásokkal Az ügynökség csak a kalandsorozatokhoz szokott nézőknek kedvez, miközben messze nem sikerül olyan emlékezetes karaktereket sem összehozni, hiába játszik a sorozatban Jeffrey Wright és Richard Gere is, utóbbit például az eredetijét, a M.A.G. fedőnevű vezetőt alakító Gilles Cohen úgy is simán lejátssza a képernyőről, hogy kevesebb szerepe van.

A Legendák hivatala kevesebb pénzből, de ötletesebben, könnyedebben és mindenekelőtt sokkal hihetőbben pottyantja a nézőt a nemzetközi kémjátszmák kellős közepébe, és ezzel nemcsak a remake-nek helyezte nagyon magasra a mércét, hanem mindenkinek, aki kémekről és a titkosszolgálatok munkájáról szeretne még valaha sorozatot csinálni.