Sodró Eliza: „Erős hajlam van bennem az önfeladásra”

Lars von Trier híres filmjéből, a Hullámtörésből készült színdarab a Radnóti Színházban Sodró Eliza főszereplésével. Többen panaszkodnak, hogy ma már nincsenek nagy színészek, olyan igaziak, mint régen. Nekik különösen ajánlom, hogy nézzék meg őt Bess szerepében.

A színésznő neve sokszor felmerült a közelmúltban különböző politikai kiállásai miatt, de most leginkább arról beszélgettünk, amit Bess szerepe hozott elő a múltjából: önfeladásról, a gyerekszerep előnyeiről és mindenekelőtt erről a különös nőről, akinek a mondatai még hetekkel az előadás után is a nézővel maradnak.

444: Szerinted mitől van az, hogy Bess története nem hagyja nyugodni az embert, miben rejlik ennek a nőnek az ereje?

Sodró Eliza: Teljesen irreális és irracionális az, ahogyan Bess viselkedik. Legszívesebben megrázná az ember, hogy „szedd már össze magad, vedd észre, hogy nem áldozhatod fel magad”. Amikor valaki tényleg úgy él, hogy mindenét odaadja a másiknak, akkor egyrészt tehetetlenséget érzel, másrészt pedig önkéntelenül is számot vetsz önmagaddal, hogy te vajon elég jó vagy-e. Nyilván nem célravezető, ha valaki teljesen feladja magát, de az se véletlen, hogy a rendező, Szenteczki Zita a krisztusi passió-történettel állította párhuzamba Bess életét. Erre az emberi ésszel felfoghatatlan önfeláldozásra hozhatok egy, az időben közelebbi példát is; akármennyit gondolkozom rajta, nem értem, hogy Navalnij miért ment vissza Oroszországba.

Az azért különbség, hogy Bess nem egy közösségért, hanem egyetlen emberért áldozza fel magát.

Egy emberért, vagy mondhatom azt is, hogy a szerelemért. Iszonyatosan provokatív Bess áldozata, és egyben arról is szól, hogy mit jelent nőnek lenni. A darabban a házassági esküszövegben az hangzik el – és ez a mai napig része különböző vallások esküvői rituáléjának –, hogy a férfi haláláig szeresse a nőt, aki viszont szolgálja őt élete végéig. Ezt a szolgálatot viszi el a végletekig a Hullámtörés, megmutatja, hogy mi történik akkor, ha ezt szó szerint érti valaki.

Bess az elején még érzelmileg labilis, szélsőséges reakciói vannak, de a végére mindez lekopik róla. Megerősödik, annak ellenére, hogy össze kéne törnie. Eljut odáig, hogy a templomban, ahol addig nőknek nem volt szabad megszólalni sem, feltesz fontos kérdéseket. Valóban egy emberért áldozza fel magát, de változást hoz a közösségnek is.

Tényleg úgy érzed, hogy hosszú távon hat a közösségre, megváltozik valami Bess halála után?

Egy ilyen erejű változás nem úgy történik, hogy egy pillanat alatt minden átalakul. Bess sógornője, Dodó először mer szembeszállni a közösség addig általa is elfogadott normáival, és én biztos vagyok abban, hogy innentől ezt már nem lehet megállítani, a példájukat mások is követik majd.

Bess a közösség számára mentálisan sérült, nem teljesen normális, miközben én úgy érzékeltem, hogy a te alakításodban egy extra-érzékeny embert látunk, nem egy bolondot.

Tudatos döntés volt, hogy ne játsszak bolondot. Bess az, aki a legkevésbé tudja kontrollálni az érzelmeit, és nagy amplitúdókkal éli meg őket. „Nem játssza meg magát, mint itt mindenki más” – mondja róla a férje. Ebbe az őszinteségbe, valódiságba szeret bele Jan. De ha az emberre mindig azt mondja a környezete, hogy veled baj van, te beteg vagy, akkor egy idő után elhiszed, és elkezdesz azonosulni ezzel az ítélettel.

Talán ezért is olyan erős Bess hatása, mert azt mutatja meg, hogy lehet őszintén élni?

Van valami teljesen gyermeki és naiv az ő létezésében, az, ahogy egyáltalán nem rejtegeti az érzéseit. Hogy van egy ember, aki nem tud beleszuszakolódni ennek a régóta működő közösségnek a keretei közé, és az egészet megrengeti azáltal, hogy megkérdezi, biztosan így kell-e élnünk. Mindez persze alapvetően kényelmetlen a közösségnek, néhány ember számára viszont revelációként hat.

Miközben azt is látjuk, hogy ennek a közösségnek sokkal könnyebb úgy működni tovább, ha ezeket a kérdéseket senki nem teszi fel.

Igen, csak ezzel kiskorúsított szerepbe helyezed magad. Persze, sokkal egyszerűbb, ha más mondja meg, mit csinálj, ha más viseli a felelősséget. De a felnőttség igazából erről szól, hogy vállalod a döntéseidért a felelősséget, ami nehéz és stresszes dolog. Sokkal egyszerűbb és megnyugtatóbb az egész életet úgy leélni, hogy az ember gyerekszerepben marad, mindig megmondják neki, hogy mit csináljon. Bennem is néha felébred a vágy, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene döntéseket hoznom.

A Hullámtörés próbafolyamata alatt – de egyébként már A pelikán című darabnál is – volt egy intimitás-tréningünk, ahol egymás érintését „gyakoroltuk”, a testek fizikai kapcsolódását, mint mondjuk egy táncban, hogy az előadásban ez már ne okozzon zavart, megakadást, hogy ne legyen óvatoskodás. Tudjunk természetesen hozzáérni a másikhoz, úgy, hogy közben ne lépjük át senki civil határait. Ezen a tréningen volt egy olyan feladat, hogy az egyik szereplő teljesen béna – mint Jan, a férj a történetben –, fekszik a földön, a társának pedig le kellett róla venni néhány ruhadarabot, majd utána visszaöltöztetni. Mielőtt először a magatehetetlen szerepébe kerültem volna, az volt bennem, hogy milyen szörnyű lesz ilyen kiszolgáltatott helyzetben lenni, attól féltem, milyen elveszíteni a kontrollt a saját testem felett. Ehhez képest úgy éltem meg a dolgot, hogy hát ez fantasztikus. Talán azt a csecsemőkori érzést hozta vissza, hogy biztonságban vagyok, gondoskodnak rólam.
Hasonló érzés, amikor a darab első táncjelenetében a leendő férjemmel azt próbálgatom, hogy vajon elejt-e a másik, hogy mennyire tudok beledőlni a karjába. És egyszer csak megértem, hogy ez a férfi képes megtartani engem.
Ehhez persze szükség volt „Jan”-ra is; Pál Andrással ismét nagyszerű volt a közös munka, mert amellett, hogy csodálatos színész, végig éreztem, hogy Bessel biztonságban vagyunk mellette.

Ettől kezdve Bess teljesen rábízza magát Janra, azt teszi, amit a férfi mond neki. Ezt a tökéletes, gyermeki bizalmat is lehet irigyelni tőle tulajdonképpen.

És ugyanúgy, ahogy egy gyerek is azt érzi, hogy majd ő megvédi az apukáját vagy az anyukáját, ha az bajba kerül, Bess is elhiteti magával, hogy csak ő tudja megmenteni a gyógyíthatatlan állapotban lévő férjét. És ezt a „varázserőt” nem is magának, hanem Istennek és a szerelemnek tulajdonítja.

Beszéltél arról korábban, hogy mindig alaposan készülsz egy-egy szerepre. Mit jelentett ez a készülés a Hullámtörés esetében?

Azon igyekeztem, hogy megtaláljam magamban az utat ehhez az önátadáshoz, önfeladáshoz, amire egyébként van bennem hajlam, ezért a próbafolyamat egy belső számvetést jelentett önmagammal. Az én saját emlékeimet kerestem, és a saját Isten-képemmel kezdtem el elsősorban dolgozni, hogy én hogyan szoktam vele beszélgetni, merthogy Besshez hasonlóan nekem is van egy ilyen szokásom.

Ahogy így hallgatlak, azért neked elég sok közöd van Besshez.

Valóban, sok szempontból hasonlítunk egymásra, de ugye a darab végén Bess belehal ebbe az egészbe, szóval ilyen szempontból is tanulságos látni, hova vezet, ha valaki ilyen, mint ő. Pont ezért próbálom magamban szelíden terelgetni ezt a gyermeki ént, aki hajlamos arra, hogy szélsőségesen élje meg az érzelmeit, vagy akár arra, hogy teljesen háttérbe szorítsa és feláldozza magát egy közösségért, vagy a szerelméért is. Igen, erős hajlam van bennem az önfeladásra. Mára sikerült felépíteni a személyiségemen belül egy részt, aki félt engem és vigyáz rám. Korábban sokat bántottam magam. Volt egy belső hang, amely állandóan azt ismételte, hogy na, erre se vagy képes, már megint itt sírsz, szedd össze magad. Aztán sok munkával és szakemberek segítségével sikerült ezzel az énemmel megbékélnem.

Ha jól tudom, szeptember óta naplót is írsz.

Leginkább színészi megoldásokat rögzítek benne. Azt gondolom, hogy egy előadásban minden zene: a szerep, a mondatok, az, hogy milyen hangsúllyal, milyen tempóban mondasz valamit, ez az egész alkot egy ívet. Ha például régen ment a darab, és nem elég flott a szövegtudás, lesznek rossz ritmusok, törések ebben a „zenében”, amikor kiszaladnak az energiák – bár a néző nem vesz észre semmi konkrét hibát, azt érzékeli, hogy pillanatokra elkalandozik a figyelme. Mostanában azon kísérletezem, hogyan tudom kézben tartani és használni ezeket az energiákat.

Ezen kívül egy ideje foglalkoztat a szerepeim mozgása. Szeretem figyelni, ahogy egy próbafolyamat során szép lassan kialakul egy-egy szerep járása, gesztusrendszere. Ezek nem otthon kitalált dolgok, hanem arról van szó, hogy amikor fokozatosan megérkezem egy szerepbe, az elkezdi uralni a testemet: van olyan figura, aki szögletesebb, kapkodósabb, van aki egészen eszköztelen, van aki tikkel stb. Bess mozgásában sok a víz, a tenger… ebből indultunk ki Kovács Domokos koreográfussal, miközben a mozgássorokat állítottuk össze, aztán ezek a felfedezések átmásztak a prózai részek mozdulataiba is.

Jól érzékelem, hogy ez a szerep sokat alakított rajtad, azon, ahogy magadat látod?

Ha ilyen nagy szereppel dolgozom, akkor mindig tanulok valamit a saját életemről is. Nagyon hálás vagyok, hogy eljátszhatom őt, és örülök, hogy Zita kísért végig ezen az úton: az ő érzékeny figyelme csalogatta ki belőlem Besst. Ezt az énemet nem mutatom már meg mindenkinek. Nem teszem ki annak, hogy bántsák.
Talán tíz évvel ezelőtt még sokkal inkább benne volt a sorsomban, hogy végül én is úgy járjak, mint Bess. De 35 éves koromra eljutottam oda, hogy próbálom meghúzni a határaimat, szólni, ha valami nem komfortos nekem. Egyáltalán észrevenni, hogy valami nincs rendben, mert igazából ez az első és legfontosabb lépés.
Ezért is mondom, hogy ez egy nyugtalanító, provokatív történet, és sajnos egy kicsit ismerős is, mert fájdalmas dolog találkozni ezzel a tiszta szívű, sebezhető önmagunkkal.