A föníciai séma: Wes Anderson rendezett egy Wes Anderson-filmet
Wes Anderson az a rendező, aki időről időre leforgatja nagyjából ugyanazt a sztorit, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazzal a csak rá jellemző képi világgal.
Ezzel semmi gond nincs, rosszabb dolgokat is láttunk már a filmvásznon.
A föníciai séma is illeszkedik a sorba, ráadásul most egy jobb alapanyagba van beleszuszakolva az alapkonfliktus (problémás szülő-gyerek viszony), kevésbé tetszeleg a film önmaga nagysága előtt, és a keretezés sem túlbonyolított.
Ami egyrészt jót tesz az élménynek, másrészt az üdítően nem hosszú film így is kissé összecsapott hatást kelt.
A sztori nagy vonalakban: a stiklis mágnás, Zsa Zsa Korda (mielőtt bárki izgalomba jönne ettől a lehetőségtől, semmilyen magyar vonatkozása nincs a főszereplőnek a nevén kívül) az n+1. merényletkísérletet követően, miután valamilyen kevésbé létfontosságú szervét maga tömködi vissza a hasüregébe, kénytelen megbarátkozni önnön halandóságának feltételezhetőségével, ezért úgy dönt, hogy apácának készülő lányát teszi meg örökösének. Mielőtt átruházná rá a családi bizniszt, még körberohangálja ezzel a lánnyal és a házitanítóból titkárrá előléptetett suta fickóval a Közel-Keletet, hogy tető alá hozzá élete nagy álmát. Ehhez mindenféle alakokat próbál több-kevesebb sikerrel bepalizni, hogy a végén megütközzön a nemezisével. A végén pedig elbukik vagy győz – nézőpont kérdése.
A már-már népmesei szerkezetű (és végső tanulságát tekintve népmeseien didaktikus) történet jól van felépítve, az ismétlődésekre alapozott komikum többnyire ül, a konfliktusok átélhetőek. Vagyis papíron nincs semmi gond az összképpel. Kicsit mégis olyan érzése van az embernek, mint bármely más Wes Anderson-filmnél: nehéz a tényleges történésekre koncentrálni, annyira elviszi a fókuszt a látvány, a semmivel össze nem hasonlítható atmoszféra.
Amit elsősorban a szimmetrikus-steril-paszteles képi világ és az ehhez társuló színpadias párbeszédek elegye alkot – nem véletlen, hogy a rendező bármely filmjéből kivágott tetszőleges képkocka alapján meg lehet mondani, hogy az ő munkája –, de mivel Wes Anderson minden filmje ilyen, ezért ez a különleges környezet sokadjára már nem üt, inkább csak leköti a szemet.
Érdekes, hogy míg a hasonlóan karizmatikus Tim Burton a történethez igazítja senkivel össze nem hasonlítható, egyedi stílusát, addig Wes Andersonnál valahogy a forma felülír minden egyebet, így a nap végén teljesen mindegy, hogy sci-fi, kémsztori vagy víz alatti agymenés fut a vásznon, lényegében ugyanazt nézzük, amibe egy idő után belefásul az ember agya. Ezen nem segít az sem, hogy a rendező nagyjából tucatnyi színészt (időnkénti cserékkel) hurcol magával egyik filmből a másikba, akik ugyanazzal az eszköztárral játsszák el a legkülönfélébb szerepeket.
A kötelezően felvonultatott szupersztár statiszták (Tom Hanks, Scarlett Johansson, Bryan Cranston, Benedict Cumberbatch) mellett három pár vállon nyugszik a fő teher. Ebből Benicio Del Toro már másodjára áll Anderson kamerája elé (A Francia Kiadás után), ő most is zseniális, már az első jelenetben úgy köpi ki az egyik fogát, hogy öröm nézni, és ezzel a lendülettel vonul végig az egész filmen. A nagy meglepetés az Anderson-univerzumban újonc Mia Threapleton és Michael Cera, előbbi az apácának készülő leány, faarccal és pipával a szájában, utóbbi a titkokat cipelő titkár, akinek a zsebében bogarak bujkálnak. Mindketten tökéletesen illeszkednek bele a milliőbe, és rengeteget tesznek azért, hogy jó legyen nézni a filmet. Például:
A föníciai séma annyiban a jobban sikerült Wes Anderson-filmek közé tartozik, hogy az alapsztorija kifejezetten érdekes, a helyzetkomikumra épülő struktúrába bőven belefér néhány snittnyi sötétebb humor, a családi traumák mellé leheletnyi utalás a vallás profán (anyagias) aspektusaira, sőt van benne némi kapitalizmuskritika is, bár nagyon szőrmentén, éppcsak felvillantva a kizsákmányoltak kárára történő évszázados tőkefelhalmozás igényének abszurditását, és a teljesen impotens államhatalmak manipulatív, de valójában nem a közjóért vívott harcának értelmetlenségét is.
Ez így egyben már elég komplex, de persze nem is Wes Andersonról lenne szó, ha nem lenne kicsit megtörve az alap: bibliai jelenetek vannak rávetítve a fősztori eseményeire, fekete-fehérben (nyugi, itt megjelenik Bill Murray és Willem Defoe is egy-egy snitt erejéig), ám mivel elnagyoltak ezek a jelenetek, azon túl, hogy a technikolor cukormázból kiléptetik a szemet pár percre, túl sok hozzáfűznivalójuk a filmhez nincs. Blöff az egész, mintha lenne valami sokkal mélyebb szintje is a mondanivalónak, valójában viszont inkább ujjgyakorlat, különösebb jelentőség nélkül.
Bár a történet sokszor elnagyoltnak hat a színpadias keretek közt, épp ettől marad meg könnyed szórakozásnak. Még a fentebb említett túlkapások ellenére sincs benne semmi annyira túltolva, hogy már idegesítő lenne, nem időzik sehol olyan sokáig, hogy érdektelenségbe fulladna, igaz, néha mindez a közérthetőség kárára megy, összességében véve viszont A föníciai séma élvezhető mozi. Bár Wes Anderson szerint a filmjeit minimum kétszer kell látni, hogy az ember teljes mértékben be tudja őket fogadni, és az elkötelezett rajongók valószínűleg teljesítik (sokan túl is teljesítik) a kvótát. Mindenki másnak elég lesz egyszer is – sok olyat úgyse fog látni, amit eddig ne látott volna.
A föníciai sémát 2025. május 29-től játsszák a magyar mozikban.