Ha megnézed ezt a kiállítást, fogadjunk, hogy utána le fogod hugyozni a horizontot!
Megnyílt és június végéig minden péntek-szombat-vasárnap 12:00 és 18:00 között látogatható az idei szezon legviccesebb festménykiállítása Szentendrén. Az alkotó Hecker Péter festő, a címe: Nagy motívumok. Bármi okból menj is ki a Kanyarba a következő 5 hétvége valamelyikén, ha jót akarsz magadnak + 1 jóízű röhögést, állj meg itt, a Korzó mellett 50 méterrel, a Vajda Lajos Stúdió pincegalériájában, a Péter-Pál utca elején, vagy odafelé, vagy már hazaúton.
Onnan tudom, hogy milyen jó, hogy én nyitottam meg, akkora tömeg előtt, amekkora ritkán mozdul ki kortárs festménykiállításra. Kedvcsinálónak itt a megnyitó szövege egy rakás reprodukcióval, illetve egy ritka művész + festménye tematikájú fotóval.
Kedves Péter, drága közönség,
Itt áll előttünk két férfi, két összetéveszthetelenül magyar férfi, akik sokmilliomodik alkalommal gyürkőznek neki annak, aminek annyi ősük, elődjük, barátjuk és rokonuk:
megpróbálják lehugyozni a horizontot.
Bár ez a károgók szerint lehetetlen, kit érdekelnek a károgók!? Az „Apa és én a horizontig toltuk a gatyát” című képen baloldalt répanadrágban brunzoló fickót meg az apját egész biztosan nem. És hála istennek Hecker Pétert sem.
De ezen a képen nemcsak a két horzonthugyozó magyar férfi van jelen. Ott van rajta az összes olyan őrjítő ismerősünk, aki minden egyes kiposztolt fotónk alá odaírja kommentben, hogy „ferde”.
Na meg ott van rajta a gólját ünneplő Cristiano Ronaldo is. Annak ellenére, hogy a jellegzetesen hülye testtartással járó híres gólörömét nem sokkal a kép elkészülte előtt, 2013. augusztus 7-én mutatta be először a Miami Hard Rock stadionban, a Real Madrid és a Chelsea szezon előtti bemutatómeccsén. Vagyis 2014-ben, amikor Hecker a képet festette, még senki sem tudhatta, hogy ez a mozdulat popkulturális jelentőségűvé fog válni.
De ez a Ronaldo nem a hegyekben, hanem maximum a tassi Maki falatozóban tartott kéthetes edzőtábort, ahol, a hely neve ellenére, élő ember nem falatozott soha, maximum ha véletlenül egyben lenyelte a kupicát.
Meg ott van a képen a medvéje hátán félmeztelenül flexelő Vlagyimir Putyin is, pedig a festmény még a mém megszületése előtt készült el. Hogy hol van a medve? Átment bulizni a kiállítótér másik sarkába, a pszichedelikus disznóhoz, akinek annyira finom puha a szőre, hogy az összes haverja csészényire tágult szemmel simogatja az ólban.
De ott rejtőzik a képen a pusztában tapadós aláöltözetben, duzzadó mellizmokkal gyalogoló Magyar Péter is , ahogy megüzeni Orbán Viktornak, hogy tartson vele, ha bír. Csakhogy a kép, el ne felejtsük, 2014-ben készült, 10 évvel azelőtt, hogy a magyar közönség egyáltalán értesült volna arról, hogy Magyar Péter létezik.
Vagyis nem kérdés, hogy ez az első látásra egyszerűen csak irtó vicces kép mennyire sokrétegű, illetve, hogy Hecker Péter igazi látnok. De a látnokok komolyak, sőt direkte komorak szoktak lenni, Hecker meg a jelek szerint elég jól szórakozik azon, amit lát és megérez.
Ezen a Nagy motívumok című kiállításán olyan munkákat láthatunk, amiket olyan gyorsan elhappoltak a gyűjtők, hogy vagy soha nem tudta kiállítani őket, vagy csak nagyon ritkán. A mester pedig, hiába fest annyira sokfélét, kénytelen volt rájönni, hogy vannak visszatértő motívumai.
Az én kedvencem talán az emberek oda nem illő dolgokat művelnek a múzeumban tematikájú széria. Ez kiválóan illuszttrálja, hogy Hecker humora milyen sokféle. Van köztük olyan darab, ami egyetlen alapötlet radikális eltúlzásával hat. Ez a
Művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban
Hecker tényleg odafigyel a legapróbb részletekre is: a verekedőket az univerzum két legkevésbé felzaklató festője, Mondrian és Miró hozta szélsőséges idegállapotba.
Van, amelyik azzal karcol, hogy visszájára fordít egy múzeumokhoz tapadó toposzt, mint a helyszínelős, ahol nem az értékes műalkotásokat rabolták el, hanem a nézőiket.
És ott a harmadik múzeumos festmény, a mobilozós, aminek az a címe, hogy „Halló! …. Nem zavarsz! Picasso-kiállításon vagyok”, és ami arra példa, hogy Hecker nem mindig aranyosan vicces, hanem igenis tud szemétkedni. A túl naiv befogadó ránéz a képre, elovassa a címét, és már el is kezd bólogatni, hogy ja, már a múzeumban is a telefonját cseszteti mindenki, miközben hátborzongató részletességgel idéződik fel benne az a beszélgetés, amit a Jászai Mari tér és a Blaha között volt kénytelen végighallgatni a jobbról hozzátapadó asszony szomszédjának végbélsipolyáról. Pedig érdemes jobban odakoncetrálni: nem lehet, hogy egy bálás Picasso-kiállításon Hecker is inkább felvenné? Na és te? Mi van, ha a kép legalább olyan jól mulat a mobilcsesztetésen hömörbörgőkön, sőt magán Picassón is, mint a minden élethelyzetben telefonozókon?
A kerti törpés képeken több tízezer éves popkulturális ikonok randevúznak a XIX. századi német popművészet legsikeresebb termékével. Hecker nem könyvtárillatú alkotó, hanem a hétköznapokból merít: a kerti törpe figurája onnan jött neki, hogy a szombathelyi egyetemen, ahol tanít, a takarítónő megkérte a művészúrékat, hogy fessék már ki a kopott kerti törpéjét. De a mester humora ritkán egyrétegű. Nézzétek majd meg a Willendorfi Vénusznak kezet csókoló törpés képet, közben vegyétek elő a telefonotokat, és a Googole-keresőbe írjátok be, az Orbán, Merkel, kézcsók szavakat, aztán lássatok csodát!
Ez a sokértelműség teszi annyira élettelivé ezt a kiállítást. Hecker olyan zenebohócként bizonyít, aki egyik kezével harmonikázik, a másikkal hegedül, a lábával dobol, a szájával harmonikázik, és a fingós poénok rajongóinak kedvéért, biztos, ami biztos, a fenekébe is illesztett egy furulyát.
Az mindenképp figyelemre méltó, hogy Hecker, aki amúgy sosem ugrott el a közéleti témájú, adott esetben aktuális eseményekre utaló kompozíciók elől, ezen a kiállításán kevésbé aktualizál, ami szerintem kiváló döntés volt.
A hátrafelé nyilazó magyarok sorozata csupa virtigli karikatúra. A pszichedelikus széria a partikultúra vagy a keleti misztika helyett a parasztudvarokból kölcsönözte a motívumait. Hirtelen megint annyi lett a műparaszt, hogy ez igazán adekvát döntésnek tűnik.
Ilyen motívum a diktátorok szinte kötelező kellekének számító arany angolvécék budiváltozata, vagy a metamfetamin-konform, jól tapizhatő, csészényi pupillájú őssertés.
Az égnek vetett patával lebegő lovakat tartó nők egészen más, összetett, mondhatni lélektani ihletésű humorban utaznak, főleg, ha az ember az egyik nőalakba a művész szintén művész feleségét látja bele, amitől a búbánatos ló kapásból vicces képekben utazó kortárs festővé, a kép pedig Woody Allen-i szintű párkapcsolatelemző alkotássá válik.
Mivel a bulvársajtó az emberiség indiszkréció iránti elemi vágyának beteljesítője, szakmai kötelességemnek érzem jelezni, hogy a másik fordított lovas képen egy híres kortárs író felesége látható, lehet találgatni, hogy kicsoda!
Hecker mester ma igazán elkényzetet minket, még két szobrot is kaptunk tőle a felhőtlen mulatozáshoz.
Hecker univerzuma annyira gazdag, hogy a legegyszerűbbnek tűnő képéhez is egy rakás síkon lehet kapcsolódni, és ezek az univerzális módon humoros festmények ráadásul a legváratlanabb módokon tudnak személyessé válni. A mester egy rakás apás festményt állított ki, de az apa persze tök másképp néz ki mindegyiken. Ezek az általános apák nekem az emlékeinkhez való viszonyulást jelentik. Nekem például az egyik legmeghatározóbb személyes emlékem az anyukám nagybátyja, Simsay Vilmos, aki katonatiszt volt a Horthy-hadseregben, és határozottan férfi, mégis Icu bácsinak becézték. Lelkes amatőr nyelvész volt, sumerológus, korábban pedig keretszázados egy munkaszolgálatos egység élén, akit később azért nem ítélt halálra a Népbíróság, mert annyi egykori munkaszolgálatos zsidó jött el tanúskodni mellette, mivel a pizíciójához képest meghökkentően emberségesen bánt a rábízottakkal.
Icu bácsinak egy rakás fantasztikus képessége volt. Bármelyik szóról meg tudta például mondani, hogy azt hogy mondták szkítául, de engem azzal nyűgözött le a legjobban, hogy képes volt mozgatni a fülét. Nem is sima mozgatás volt az, hanem valóságos fülbalett, mert nemcsak a teljes kagylót volt képes föl le pattogtatni, de némi koncentrálás után a cimpáját is fel tudta hajtani annyira, hogy derékszögben állt a nyakára. Márpedig neki volt a legnagyobb füle és így a legnagyobb cimpája is, amit valaha láttam. Ez akkor még nem volt akkora szó, de azóta eltelt ötven év, és még mindig nem találkoztam nagyobbal. A csodás sasorra méltó volt a füléhez, meg is állapítottam annak idején, hogy tök úgy néz ki, mint az illusztrációk a képes Bibliámban.
A fülhajíltgató Apa képe azért lett most nekem újra aktuális, mert nemrég szinte az összes családtag megcsináltatta nálunk az egyik divatos online genetikai tesztet, így derült ki egyrészt, hogy nemcsak magyar és sváb vagyok, amit tudtam, hanem jó tíz százalékban askenázi zsidó is, másrészt az is, hogy a zsidó vonal anyai ágról jött, és utánaszámolva az akkori fajeméletben 100 százalékban hívő, csak szerencsére végtelenül jóindulatú Icu bácsi félzsidóként volt keretparancsnok.
És mindezt a pompás, felkavaró, tragikomikus emlékcsomagot a kiállítás talán legegyszerűbbnek tűnő képétől kaptam.
Úgyhogy nem is stoppolnám tovább a lehetőséget, hogy ti is megtaláljátok a teremben a saját madeleine-süteményeteket, vagy egyszerűen röhögjetek egy csomót, ha ma másfajta süti volt az étlapon.
Jó mulatást, a kiállítás ezennel meg is nyílt!