Sly Stone felemelkedése és zuhanása a hatvanas évek álmának tükre

82 éves korában meghalt Sly Stone. Bár jelentőségét ez a rövid tőmondat is kifejezhetné, mégsem ez a helyzet: hozzá kell tenni, hogy zenész, dalszerző, a funk úttörője, sőt, akár azt is, hogy a funk, a soul, a rock és a pszichedelikus pop elemeit ötvözve hozott létre új hangzást, amely nagy hatással volt még a hiphopra is – és még ez sem adja vissza igazán Sly Stone kivételességét. A hétfőn krónikus obstruktív tüdőbetegségben (COPD) elhunyt zenész együttese,

a Sly & the Family Stone nem egyszerűen egy sikeres zenekar volt a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, hanem egy tudatosan integrált, faji és nemi határokat lebontó kollektíva, amely a színpadon és a hangfelvételeken is megtestesítette azt az Amerikát, amelyért a polgárjogi mozgalmak harcoltak, és amely végül sosem valósult meg igazán.

Annak, hogy Sly Stone miért nem olyan közismert név, mint más, határokat feszegető kortársai, például James Brown és Stevie Wonder, a fő oka az, hogy személyisége és életvitele miatt a hetvenes évek közepétől egyre inkább elszigetelődött, és egy idő után már főként drogproblémái kapcsán lehetett hallani róla. Az ő pályaíve azonban sokkal gazdagabb a tipikus rockandroll-karriersztorinál, és az életmű igazán fontos része ugyan alig öt évet ölel csak fel a nyolcvankettőből, a lecsúszásával is megtestesítette Amerika hatvanas évek utáni keserű kiábrándulását.

A hatvanas években ugyan sokan építettek hidakat a fekete és a fehér zenei világ között, de sem Jimi Hendrix, sem a fekete zenéből táplálkozó brit zenészek nem jutottak el odáig, hogy a zenekaruk maga is faji integráció szimbóluma legyen. Hendrix világa alapvetően fehér közönségre és fehér zenésztársakra épült, míg a brit blues- és rockelőadók – a Rolling Stonestól Eric Burdonig – inkább merítettek a fekete kultúrából, mintsem hogy valódi párbeszédet alakítottak volna ki vele. Sly Stone és zenekara ezzel szemben nemcsak a színpadon, hanem a zenei formák szintjén is egyesítette a feketét a fehérrel: a gospel gyökerű soul, a James Brown-féle funk, a pszichedélia és a pop elemei mind helyet kaptak az eklektikus, mégis koherens hangzásban, amely a korszak egyik legmerészebb és legelőremutatóbb próbálkozása lett. (Még a fekete Arthur Lee vezette, folkos pszichedelikus rockot játszó Love sem tematizálta a faji kérdéseket így, és közel sem volt ilyen sikeres.)

Vegyes zenekarok persze már előtte is léteztek, elsősorban a jazzben, de Chuck Berry és Little Richard is dolgoztak fehér zenészekkel, bár nem mindig állandó zenekari formában. A legendás soul lemezkiadó, a Motown egyenesen a „fekete pop a fehéreknek” modellt követte, de a cég is inkább színfalak mögött volt integrált, a színpadon ritkán lehetett vegyes felállást látni. Sly Stone zenekara volt az egyik első a mainstream pop- és rockzenei színtéren, amely nemcsak integrált, hanem ezt a sokszínűséget nyíltan ünnepelte, és üzenetként is közvetítette dalaiban (legismertebb daluk, az Everyday People is az egyenlőségről szól).

Nem véletlen, hogy a hatvanas évek végén Sly Stone lett a hippi álom, a vietnami háború elleni tiltakozás és a polgárjogi mozgalom formálta új Amerika arca és hangja.

A Sly & The Family Stone megalakítása előtt Stone rádiós DJ-ként előszeretettel játszotta a Beatles és a Rolling Stones lemezeit, producerként pedig főleg fehér San Franciscó-i pszichedelikus és garázszenekarokkal dolgozott. Saját zenekarában pedig fekete (pl. Sly és testvére, Freddie Stone) és fehér zenészek (Greg Errico dobos és Jerry Martini szaxofonos) egyaránt játszottak, de nők is kulcsszerepet kaptak (Cynthia Robinson trombitás és énekes), ami szokatlan volt az akkori rock- és funkzenekarokban. Ez a sokszínűség a polgárjogi mozgalom idején szimbolikus és gyakorlati jelentőséggel is bírt.