Természetes könnyedséget, régi slágereket és szuper új dalokat hoz a Művészetek Völgyébe a Franz Ferdinand

Két év alatt kétszer maradtam le a Franz Ferdinandról. Egyszer az utolsó utáni pillanatokban, egyszer kicsivel hamarabb. Sebaj, mondtam magamban-magamnak a két esetet követően, az élet megy tovább, három a magyar igazság, legközelebb összejön. (Régebben különben is megvolt kétszer.) Erre tessék: ők a Művészetek Völgye legfőbb fő fellépői Kapolcson, július 20-án. Abszolút ziccer, kihagyhatatlan, csak be kell belsőzni.

Elmesélem a két lemaradást. Az első 2023 nyarán volt Veszprémben, megvettem a belépőt korai madárként, elmentem, bementem – és akkor leszakadt az ég. Szó szerint. Akik ott voltak, több ezren, tudják, hogyan és mennyire. Akik kitartottak, azt is tudják, hogy az órás csúszás és az ázás-fázás ellenére mekkora élményben volt részük. Én puha fiú voltam, egészségileg sem 100 százalékos pont, úgyhogy szégyen, nem szégyen, megfutamodtam csuromvizesen, dideregve. A másik kapufát idén február 24-én hoztam össze. Berlinben voltam, amikor ők is, hiába, mire észbe kaptam, beütött az ausverkauft. Ezt annál is jobban sajnáltam, amennyire a veszprémit.

Többek közt azért, mert az idén már az új lemezzel turnézik Alex Kapranosék zenekara. Mint a berlini setlistből is látható, a januárban megjelentetett The Human Feart majdnem egészében eljátsszák, ami azért jó, mert a lemez kiváló. (Magyaros adalék: a borítóján Maurer Dóra képének újragondolása tekinthető meg.)

Nemrég olvastam, hogy a Franz Ferdinand dicséretes módon ellenállt az obligát évfordulós turnék csábításának, holott adta volna magát a 2004 elején kiadott debütáló album ismételt megfuttatása, lám csak, elröppent húsz esztendő alapon. A Franz Ferdinand azonos című Franz Ferdinandja berobbant annak idején – mindenki hallotta és szereti a Take Me Outot, a The Dark of the Matinée-t, a This Fire-t, a Michaelt, nem folytatom –, arról nem beszélve, hogy a zenekar legjobb munkájának tartják azóta is.

Lehet, hogy ez így van, és Kapranosék nem múlták felül akkori teljesítményüket, ám arról szó sincs, hogy a kezdeti sikerek árnyékában semmiségnek tűnne az életmű, amit azóta letettek az asztalra, vagy hogy a múltjukból kellene élniük. Arról van szó ehelyett, hogy a kétezres évek első évtizede a gitárzenéről szólt, és az Oasis meg a Blur által dominált kilencvenesek után az őket váltókra-folytatókra voltak kíváncsiak a legtöbben. A tucatnyi remek új között a legígéretesebbek egyike a Franz Ferdinand volt. Amelyről az első pillanatokban kiderült, hogy lendületes-dinamikus-harmonikus-kerek-hibátlan háromperces dalokat nagyjából olyan magabiztosan és tehetségesen képesek írni és előadni, mint fénykorában a Beatles. És ez nem túlzás. Ahogy nem túlzás az sem, hogy mennek tovább az útjukon, a tudásuk azóta sem kopott meg.

Volt kritikus régen, aki azt feltételezte, hogy a Franz Ferdinand lesz az új Duran Duran. Az ilyen jóslatokkal érdemes csínján bánni, amiatt is, mert nem pusztán egy adott zenekaron múlik, hogy mivé lesz, hanem a trendeken is. Hülyeség lenne vitatni, hogy most nem a gitárzene áll a felnövekvő ifjúság érdeklődésének homlokterében elsődlegesen – szemben a húsz év előtti időkkel –, de az is ténybeli tény, hogy e műfaj közönsége sem veszett el. Van benne spiritusz és innováció is, és nem csupán a feltörekvők jóvoltából, mint mondjuk a Wunderhorse vagy a Fontaines DC, élnek-alkotnak a már rutinos-régi mesterek is. Kicsit fura kimondani és leírni ebben a kontextusban, de: ahogy a Franz Ferdinand.

Számomra Kapranosék minden lemeze várós a kezdetek óta. A korszak ismert előadói közt nem ők az egyetlenek, akikkel így vagyok, de a kevesek közé tartoznak, akikben még nem csalódtam sosem. Nincs albumuk, amit ne hallgatnék meg a megjelenése után azonnal jó párszor, és amiről ne mentenék le négy-öt dalt az aktuális playlistembe.

A The Human Fearrel is ez a helyzet. Erre ráadásul sokat kellett várni, ha a 2022-es, csak két új dalt tartalmazó válogatáslemezt nem számítjuk, az Always Ascendinghez képest majdnem hét évet. Persze történt közben ez-az, tagcserék, egyebek, de egyszer sem jutott eszembe, hogy végleg véget érhet a történet.

Mit hozott az új lemez? Először is átlagos kritikai, ám kifejezett közönségsikert – lásd: ausverkauft Berlinben és még sok más helyen –, valamint öt új dalt a 2025-ös playlistemen. Lehetne több, hét, kilenc, tizenegy, de a mértéktartás erény. Nagy meglepetések nincsenek, úgy szól, mint máskor, talán több a billentyűzés. A különbségek árnyalatnyiak, és olyankor is annak tűnnek – mint a technós Hookedban vagy a klezmeres-görögös Black Eyelashesban –, amikor kísérletezgetésbe kezdenek zeneileg. A legvagányabb dalok mindeközben – mint a Build It Up, a Night Or Day vagy a Cats – nem lógnának le a szupersikeres első lemezekről sem. Emiatt sem érezhető nosztalgikusság vagy megtorpanás, hiszen a fő jelzők, amik eszembe juthatnak ezekről a dalokról és a lemezről is mindenestül, az az átható frissesség.

Az is van még, hogy ezt a táncos-dallamos-barátságos rockzenét – hogy mely műfaji dobozokba szuszakolhatnánk bele, arról nem érdemes vitát nyitni, a lényeg, hogy imádja az emberi fül, az enyém rettentően – a másik oldalról okosan ellenpontozzák Kapranosék szövegei. Amelyek, miként azt a lemez címe sem titkolja, az emberi félelmekről szólnak. A veszteségekkel, az öregedéssel kapcsolatos félelmekről egyebek közt. Ez sem torkollik szorongásba, ezt szerencsére nem hagyja a természetes könnyedség és a finom humor, ami végig ott van, és a The Doctor című dalban csúcsra járattatik. Annyira közhelyes, hogy ki sem mondom: egy híres Milan Kundera-regény címe jutott eszembe önkéntelenül.

Egy szó, mint száz: habár a Franz Ferdinand nem változtatta meg a világot, mint a névadó trónörökös halála annak idején, de itt van és lesz is velünk – földrajzi értelemben a legközelebb a Völgyben, és nyilván hajszálra ugyanolyan szuper lesz, amilyen mindig is volt. Harmadjára nem rúghatok kapufát.