Vágod, bro, mi ez a vibe? Tesó, ezek ilyen kollektívatagok
A Közép-Kelet-Európába mindig kicsit késve becsorgó hiphop története alapjaiban tér el a nyugati mainstreamétől. Ez részben a közvetítettségéből fakad: átveszünk trendeket, mások elkerülnek minket, mindent megpróbálunk magunkra húzni, ha túl bő, beszabjuk, ha szűk, kiszakítjuk.
Ennél fogva a hazai hiphopot követve különösen jól látható, hogyan alakít a globális kapitalizmus alternatív, rendszerellenes, lokális műfajokból-mozgalmakból jól exportálható identitáscsomagokat – hiszen nálunk nem jött létre magától a műfajból semmi, árucikként kapjuk meg, és tesszük a magunkévá a hiphop elemeit.
Hiba lenne azonban ez alapján elítélni a teljes magyar undergroundot, már csak azért is, mert igény az bőven van rá, és mert mindig tanulságos megnézni, hogy áll rajtunk a bőgatya.
A hazai szcéna egyik, mára már jól beazonosítható, mégis kissé ködösen működő kollektívájának, a Wavynek három tagjáról szóló film, a Soundtrack of Tomorrow ennek az ember- és fűszagú kisszobányi magyar undergroundnak egy szeletét mutatja meg szorongós, ultralaza és céltudatos előadókon keresztül.
A Szelei Dóra által rendezett film legismertebb neve Co Lee. Rá a szorongós jelző nem annyira illik, a céltudatos annál inkább: évek óta hasít megállás nélkül a csillagok felé, közben albumról albumra képes megújulni – újabban Kapitány Mátéval hozott össze egy, a megszokotthoz képest új hangvételű albumot. A másik MC Aminon, aki már szorongósabb, útkeresős figura, a hatvan percből rá szánt negyed óra talán a legérdekesebb emberi pillanatokat felsorakoztató része a filmnek. Harmadszor, de nem utolsó sorban ott van Blaize, a DJ, akinek a Wavy az alapjait köszönheti. Informatikus, kütyüs figura, akinek a szülei sokáig nem értették, mit csinál pontosan a bő nadrágos, baseballsapkás arcok között.
A srácok szókincse, amikor nem reppelnek, nem túl bő: bro, vibe, flash, tesó – aztán eléjük kerül a mikrofon, és elszabadul a szótár. Komplex témák boncolgatásának a film nem ad sok helyet, talán nem is célja, dokumentumnak viszont nem csak érdekes, de a minőségi operatőri, vágói és hangmérnöki munka miatt egyszerűen szórakoztató nézni. A nagyjából két évet felölelő film összekötő eleme az a pár délután, amíg Blaize, Co Lee és Aminon összerakják a W című szám alapját, felreppelik a szöveget, és még a Wu-Tang Clant idéző, a koncerteken ikonikussá vált duplavés kézjel prototípusát is feltalálják.
Az alkotói folyamatról szóló részek közé vannak beékelve a kollektíva életének fontosabb megállói, közös örülések, kocsmai tervezgetések, első telt házak, ars poeticák és albumbemutatók. Közben mintha kiderülne, mi is a Wavy: csapat, művészi kollektíva, leendő kiadó, gang, életérzés, egy rakás huszonéves (főleg) faszi, akit a közös alkotás, a meló fog össze. A nagy csoportjelenetekben ezért érdekes nézni, hogy egyébként egyenként ki miben van épp, milyen arccal nézi végig, ahogy Co Lee első telt háza után pezsgővel a kezében beszédet tart, vagy hogy veszi át a mikrofont egy számon belül valaki az ötödik megszólalóként.
Ebből a filmből is kiderül, ami eleve tudvalevő volt: Magyarországon az underground hiphop értelmiségi műfaj, művelői általában másodgenerációs értelmiségiek, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium vagy a jazz tanszak tanulói, Bécsben amerikai suliba járó életművészek. Az egyik legviccesebb jelenet, amikor Blaize a jól öltözött szüleivel és a húgával egy kerti asztal mellett beszélget arról, mit is jelent neki a hiphop, és ebből mit észleltek szülők. Blaize még nem szeretne, de tudja, hogy egyszer majd választania kell a hiphop- és az informatikusi karrier között.
Az informatikus karrierről eszünkbe juthat az utóbbi években a fél világot elárasztó mesterséges intelligenciával generált zenék tömkelege: könnyen lehet, hogy a film a lemezboltos válogatással induló, majd a színpadon véget érő produceri folyamat utolsó évtizedének dokumentuma. Ugyanakkor már maga a hiphop is a felhalmozott közös kulturális tőke remixeléséről szól, így értelmezhető akár a tendencia egy pontjaként is.
A hiphop története íródik most is, a Soundtrack of Tomorrow pedig e történet kelet-európai ágának egy apró, de szórakoztató darabkája. A meghatározás, miszerint három előadó felnövéstörténetéről van szó, annyiban komikus, hogy mindössze két év az egész – ugyanakkor ez sokat elárul a magyar zeneipar tendenciáiról. Az utóbbi évtizedben néhány év alatt futottak fel előadók a semmiből, a Wavy pedig kollektívaként egy kelet-európai Odd Future alakú űrt töltött és tölt be még egy jó darabig. (A filmet az Urániában vetítik, legközelebb július 4-én.)