„Tisztelgés az alkotó előtt” – Szikora János a színpadra lépő robotról és a megváltásba vetett hitről

A Nibelung-lakópark emblematikus színházi megvalósítását a Sziklakórházban, Mundruczó Kornél rendezésében nem láttam, mindenesetre rám először hatott Térey-szöveg színpadon. A monumentális látvány még inkább felerősítette a szöveg grandiózusságát.

A rendezőnek, Szikora Jánosnak ez volt az utolsó évada a székesfehérvári Vörösmarty Színház élén. Az első pályázati körben egyik jelölt sem szerezte meg a szükséges minősített többséget, így új pályázatot írtak ki, amelynek eredményeként augusztus elsejétől Dolhai Attila színész, musical- és operetténekes vezeti majd a színházat.

444: Első ránézésre eléggé istenkísértő vállalkozásnak tűnik egy vidéki város nagyszínpadán bemutatni A Nibelung-lakóparkot. Miért volt ez annyira fontos magának?

Szikora János: Van ennek egy egészen személyes oka, és nem is a darab a fontos, hanem Térey János. Gyakran jött hozzánk, szerette a társulatot, az itteni előadásokat. Az utolsó emlékem róla az, ahogy áll a színészbüfé pultjánál és rendel valamit. Egyike volt azoknak az íróknak, akiket kiszemeltünk, hogy folytassák Az ember tragédiáját ott, ahol Madách abbahagyta. De mielőtt elkezdődött volna a Tragédia 2.0 projektünk, Térey váratlanul, egészen fiatalon meghalt. Egy ideig úgy nézett ki, hogy emiatt a projektből se lesz semmi, de az végül megvalósult, ugyan nélküle. Ezért is éreztem úgy, hogy tartozom Jánosnak, mintha törlesztenem kellett volna valamit. A Nibelung-lakópark erre pont megfelelőnek tűnt, elkezdett foglalkoztatni, hogyan lehetne megcsinálni ezt a grandiózus művet. A monstrumok egyébként mindig is vonzottak, de amikor kitűztük a bemutató időpontját, elkezdtem szorongani, pedig nekem ez nem szokásom. Az első igazán fontos kérdés az volt, mit lehet kezdeni a terjedelemmel.

Végül pont a negyedére húzták a szöveget.

Így van, Selmeczi Bea dramaturggal fél évig dolgoztunk a szövegen, a három könyvből három felvonás lett. A második probléma az volt, hogyan lehet vizuálisan megfogni a darabot. Térey teljesen filmszerű leírásokat mellékelt a dialógusokhoz. Ezen a ponton Szendrényi Éva díszlettervező jött a segítségemre, együtt kitaláltunk egy installációt: egy mobil szerkezetről van szó 6 nagy falsíkkal, ami egyrészt egy vetítőfelület, másrészt viszont téralakítóként is működik, egyik percről a másikra lehet általa megváltoztatni a „színpadi világot”. Egyszerűen felszabadította a fantáziámat ez a szerkezet.

Ez a hatalmas ledfal-díszlet nekem jól kiegészítette a szöveg monumentalitását…

Bár alternatív közegben mutatták be először János művét, de az a meggyőződésem, hogy a darabnak nem ez az igazi közege. Térey maga volt a szó nemes értelmében vett teatralitás: a mondatai teret igényelnek, nagy színpad és nézőtér kell nekik.

Megdöbbentően a máról szól ez a szöveg, pedig több mint 20 évvel ezelőtt született. Elég sok minden megváltozott az életünkben ezalatt, mégis teljesen ül a jelenünkre, amit Térey leírt.

Valamennyiünket meglepett, mennyire kortárs darabnak éreztük már az elemző olvasópróbák alatt is, nem hittünk a szemünknek, amikor megnéztük a keletkezés dátumát. Ezzel az előadással bebizonyítjuk, hogy ez az ember egy váteszi tehetség volt. A látnoki ereje egyszerűen lenyűgözi az embert.