Az öreg cowboy Forma-1-es autóba ül, Lewis Hamilton pedig vet egy pillantást ifjúkori önmagára

Nézik az emberek világszerte és nálunk is az F1 – A film (eredeti címén: F1 The Movie) című filmet, mintha ezért fizetnék őket. Holott nem, ők fizetnek a mozijegyért, egyenként nem többet, mint máskor, de összítésben rengeteget, első hétvégéjén 140 millió dollárt kaszált a mű globálisan. Magyarországon ez a harmadik legjobb debütálás idén, 74 ezer néző a nyitó héten, hogy nem rossz, az nem kifejezés.

Történik mindez úgy, hogy nem mondhatni, hogy a kritikusok odáig lennének az alkotásért, azok legalábbis semmiképp, akik bevallásuk szerint az autósport e legnépszerűbb leágazását is alaposabban ismerik és kedvelik.

Én azt hiszem, értem őket, de a mozikba betóduló széles néptömegeket is.

Miután magam is betódultam, a bő két és fél órányi filmidő egy részében azon merengtem, hogy milyen szépen teleszórták pontatlanságokkal, felületességekkel, lehetetlenségekkel és irrealizmussal a történetet sportszakmailag. És azon szórakoztam, hogy mi mindenen fognak kiakadni a sportszakértők. Annak ellenére, hogy régen lejöttem a Forma-1-ről – az első kedvencem még James Hunt volt, az utolsó Michael Schumacher –, nekem is feltűntek badarságok. Ahhoz meg szinte semennyire sem kell ismerni a száguldó cirkuszt, hogy tisztában legyünk vele: az a csapat, amelynek egy árva pontja sincs az idény felénél, nem fog az utolsó futamokon a győzelemért küzdeni, olyan nincs, hogy ekkora szakadékokat bárki áthidalhasson. És hát az is milyen, hogy megjön az öreg cowboy, beleül az autóba, megy egy-két kört, aztán tüstént futam, időmérő edzés meg minden nélkül.

Viszont: a szóban forgó filmidő másik részében élveztem a látványt és a hallványt, és izgultam, sőt a megfelelő pillanatokban meg is hatódtam. Nincs mese, levadásztak a hatásvadászok, többször is, amikor éppen ez volt a céljuk.

Ha már itt tartunk: hogy általában mi volt a céljuk, érdekes kérdés. Ez a film több szempontból is öszvér. Ha innen nézem, a legszimplább tanmese eltékozolt tehetségről, sose add felről, mesterről-tanítványról, milliószor látott, rutinosan újrahasznosított klisék mentén. Akció-, látvány-, sport-, western- és romantikus film egyszerre. Ha onnan nézem, grandiózus reklámklip a világ legnépszerűbb technikai sportjáról, amely egyes hírek szerint legnépszerűbbsége ellenére mégiscsak rászorul, hogy megtámogassák, különösen az Egyesült Államokban. Igaz, ezek egyáltalán nem zárják ki egymást, és amennyiben működőképes egésszé állnak össze az öszvér elemei, a már említett kritikusokon és szakértőkön kívül senki sem fog műfajelméleti bonyodalmakkal bíbelődni. Főként nem menet közben.

Ahogy azzal a további öszvérséggel sem, hogy a történet fiktív szereplői nemcsak egymással és önmagukkal, hanem a Forma-1 legvalóságosabb alakjaival is versenyeznek. Mármint nem problémának fogják ezt tekinteni az emberek, hanem inkább érdekességnek. A film egyik vagány pillanata, amikor a hétszeres világbajnok Lewis Hamilton (ő nem mellesleg producerként is benne volt a buliban) vet egy hamiltonos pillantást a rajtrácson az ifjú Joshua Pearce-re (Damson Idris), akit bizonyára róla magáról mintáztak az alkotók. Hogy később, amikor a szezonzáró futam első helyéért küzdenek, mi lesz, azt nem szpojlerezem el, klisék ide, klisék oda, minimum két-három lehetséges kifutása azért van a történetnek.

Ami összesen annyi, hogy az egykori nagy tehetség, Sonny Hayes (Brad Pitt) hiába volt nagy tehetség (ekként Ayrton Senna, Nigel Mansell és a többi 1990-es évekbeli spíler kihívója), egy csúnya baleset miatt futamot se nyert. A Forma-1-ből kikerült, afféle kallódó ember lett belőle, aki asztfalt és száguldás és győzni akarás nélkül nem tud élni, ám sose vitte semmire. Viszont van a régi barát (Javier Bardem), aki F1-es csapatot tulajdonol, gyatrát, ezért valamit ki kellene találnia, különben keresztet vethet az egészre. Hiába van roppant tehetséges fiatalja (az Idris által megformált Pearce), nem működnek a dolgok, ezért felkeresi a jó öreg Sonny Hayest.

Innentől megy minden, mint a karikacsapás, a hollywoodi dramaturgia bevált szabályai szerint: nehézségek, konfliktusok, értetlenségek, intrikák, balesetek szegélyezik az előrehaladást, és akár vannak kétségeink afelől, hogy be fog-e következni a csoda (nem kötelező, blockbusterek is végződtek már happy end nélkül), akár nincsenek, ezek híján sem tudható, hogy a mester vagy a tanítvány ér majd fel a csúcsra. Már ha felér valamelyikük egyáltalán.

Egy szó, mint száz, az F1 – A film nem a rétegzettségével, a komplexitásával, a mélységével, az eszmei mondanivalójával hódítja meg az embereket. Meg nem is azzal, hogy sosem látott mértékben igazi képet alkot és mutat az F1-ről (Nem mutat ilyet, hiába forgatták a versenyjeleneteket valóságos futamok sokaságán, és hiába van benne saját jogán és nevén kéttucatnyi versenyző és még számtalan csapatfőnök és menedzser is.) Ráadásul ahhoz képest, hogy amúgy kiváló színészeket láthatunk a vásznon (Pitt-től Bardemen át Kim Bodniáig és tovább), nekik sem volt nehéz dolguk, minimáldimenziós figurákat kellett alakítaniuk.

Hogy miért működik mégis? Azért, amiért az alkotók (Joseph Kosinski rendező, Ehren Kruger forgatókönyvíró, Jerry Bruckheimer producer és gigantikus stábjaik) előző sikerfilmje, a rettenetes Top Gun: Maverick is nagyot ment. Ami fontos, az a helyén van benne (vö: látvány és hallvány), és van sodrása is.

Annyit elárulhatok, hogy Sonny Hayes a végén ahelyett, hogy a többiekkel bulizna a szezonzárón, naná, hogy ellovagol a naplementébe. Taxival. Hogy utóbb egy, a Forma-1-hez képest egészen másmilyen autóversenyen bukkanjon fel, aminek Score Baja 1000 a neve. Nem is hallottam még róla, hogy ilyen is van.