„Ma már kezembe tudom venni a saját sorsomat”

KÖT-EL-ÉK – „Okos lány, túlteszi magát rajta!” – ez a címe a MáSzínház előadásának. E közösség tagjai értelmileg fogyatékos és tipikus fejlődésű gyerekek és felnőttek, önkéntes segítők és színházi szakemberek.

Ebben az előadásban viszont három profi színész áll a színpadon, három nő, három korosztály. Mindhármuk életét befolyásolta az erős kontroll, amelyet először a szüleik, utána a mellettük lévő férfi gyakorolt felettük. Kinek hogy sikerül, sikerülhet-e egyáltalán kitörni ebből?

A nagymama szerepében Egri Márta, aki szeptemberben lesz 75 éves. Megjárt pár társulatot, volt szabadúszó színész, szerepelt sok filmben, és ma is szemmel láthatóan lubickol a munkában. Egy kiegyensúlyozott, derűs ember.

444: Ez a darab minden néző számára egy időutazás a saját életében, függetlenül attól, hogy az hasonlít-e a három nő sorsához. Neked is ezt jelentette a próbafolyamat?

Egri Márta: Abszolút, ráadásul kb. egyidős vagyok a nagymamával, akit játszom. Az én életem egyébként hasonló is volt, meg nem is. Bár polgári nevelést kaptam, és porosz rendszerű iskolába jártam, de művész családban nőttem fel, tehát szabadabb szellemi légkörben, mint ami akkoriban általában jellemző volt. Mégis sok a hasonlóság: számomra is alap volt, hogy első a tanulás, egy nőnek az a feladata, hogy férjhez menjen, és gyereket szüljön – ezek mind nekem is magától értetődőek voltak. Az is érdekes, hogy a nagymama és a lánya felnövekedése között messze nincs akkora távolság, mint amekkora szakadék van a lánya és az unokája között. Az unoka teljesen másként gondolkodik az életről, a gyerekvállalásról, a karrierről, mint ők. Egyébként ez nekem már nem volt annyira újdonság, mert két lányom és két lány unokám van, 14 és 17 évesek. Pontosan látom, mennyire nem érdekli őket például a férjhez menés és a gyerekszülés. Az foglalkoztatja őket, hogy milyen pályát válasszanak, és ott majd hogyan tudnak kiteljesedni.

Mindhárom nő életének meghatározó eleme a kontroll vagy annak elvesztése. Rengetegszer elhangzik maga a szó is, te például konkrétan megfogalmazod, hogy „én egész életemben egyik kontrollból a másikba mentem.”

Igen, és a fiatalok pont ezt a kontroll alatti létet nem hajlandók elviselni. A próbafolyamat alatt egyébként állandóan felrémlettek jelenetek a saját életemből, hiszen a gyerekekkel való problémáktól kezdve a betegápoláson át jóformán nincs olyan dolog, amit ne éltem volna meg. Ettől is vált annyira személyessé ez a szerep. Mindenhez hozzá tudtam tenni a saját tapasztalásaimat.

Az anya-lánya viszony nyilván a te életedben is meghatározó, hiszen csupa nő vesz körül.

Nekem az anyám a barátnőm volt, mindent meg tudtam vele beszélni, köztünk nem voltak tabutémák, a szexualitást is beleértve, pedig ez abban az időben egyáltalán nem volt jellemző. Bármikor jöttünk is haza, mondjuk, a főiskolás évek alatt, anyám mindig megvárt bennünket, és kiült hozzánk a konyhába beszélgetni.

Színésznőként is volt ehhez energiája, ideje?

Az anyám elég hosszú időre abba is hagyta a pályát miattunk. Ez az, amire én sose voltam képes. Igyekeztem közeli viszonyban maradni a lányaimmal, de nekem nagyon fontos volt a munkám, nem tudtam abbahagyni. Nagyon szeretem a szakmámat. Ráadásul akkoriban is vidéken játszottam, sokat jöttem-mentem. Nem tudtam annyit velük lenni, amennyit szerettem volna.

Közben állandóan rágtad magad ezen?

Igen, állandóan ott motoszkált bennem, hogy minek kellene fontosabbnak lennie, a családnak vagy a karriernek. Nem tudtam választani, igyekeztem mindkettőt egyszerre csinálni, azután hol sikerült, hol nem.

Ma ugyanígy döntenél?

Ez egy nehéz kérdés, mert ma már nagyon más a világ és a színházi rendszer is, mint 40 évvel ezelőtt. Az én fiatalkoromban nagyon nehezen tudott visszatérni az, aki abbahagyta pár évre a pályát. De úgy érzem, ettől függetlenül jóban vagyok a lányaimmal, és mi is mindent meg tudunk beszélni egymással.

A darab végén van egy szimbolikus, euforikus tánc, amikor mindhárom generációról leszakadnak a fékek, kontrollok, megfelelési vágyak. Tényleg elkezdhet az ember másként élni 50 vagy 70 évesen, nem illúzió ez?

Egyáltalán nem, én vagyok az élő példa: miután másodszor is elváltam, a gyászfolyamatot követően tényleg felszabadultam, és teljesen másként kezdtem élni, mint előtte. Először persze én is ott álltam tanácstalanul, hogy akkor most mit csináljak. De azután kitűztem magamnak célokat, hogy ezentúl sokkal többet fogok olvasni, utazni, színházba járni és szórakozni, egyszóval „elkezdtem ezerrel élni”. Az ötvenes éveim elején jártam ekkor, és valóban újra kellett építenem mindent magam körül.

Az emberek többsége inkább bezárkózik, befelé fordul ilyenkor.

Én teljesen szabad lettem, a gyerekek kirepülése után különösen. Mint a nagymama a darabban, aki a végén elmondja, hogy most tud elkezdeni saját magával foglalkozni, amikor már senkinek és semminek nem kell megfelelnie. Én is sok mindennek meg akartam felelni nagyon hosszú ideig: a férjemnek, a gyerekeimnek, a szakmámnak. Tudatos elhatározás volt, és nem ment egyik napról a másikra, mire meg tudtam szabadulni ezektől a megfelelési kényszerektől.

Ez a bátorság a szakmai életedben is jellemző rád, többször ugrottál a semmibe, feladva a társulati tagságodat, de közben azt sem rejtetted véka alá, hogy mennyire nem szereted a szabadúszást.

Az a helyzet, ahonnan kiugrottam, már minden esetben nyomasztott. Hét évig voltam szabadúszó, és valóban nagyon sokat szorongtam ezalatt. Nem erre szocializálódtam, és alapvetően is szeretem a társulati létet. De az is a saját változásom része, hogy az elmúlt években, ha találtam egy jó anyagot vagy eszembe jutott valami, akkor volt bátorságom önállóan is elkezdeni megvalósítani, függetlenül attól a színháztól, ahol éppen szerződésben voltam. Ma már kezembe tudom venni a saját sorsomat. Régen ez is más volt egyébként, mindenki csak azt várta, hogy megcsörrenjen a telefonja. Most viszont egyáltalán nem ciki „bejelentkezni” munkákra. Miért is ne szólhatnék, hogy ráérek, tele vagyok energiával, szívesen dolgoznék veled?

Nagyon aktív életet élsz, Tatabányán vagy társulati tag, ingázol a két város között, és alternatív csapatokkal is sokat dolgozol.

A fenekemen ülést még tanulnom kell, az tény, de így érzem jól magam. Amikor csak tehetem, átjárok a szemben lévő uszodába úszni. Kondiban szeretnék lenni szellemileg és fizikailag is. Amíg bírom, és nem kezdek el hülyülni, addig nem akarom abbahagyni.

Olyan soha nem volt, hogy elkezdted unni a színházat?

Nem. De amikor, például, eljöttem Szolnokról, majdnem egy évig nem volt jóformán semmi feladatom, és az piszok rossz volt. Az az érzés, hogy nem kellesz sehova. Volt egy olyan szakasz az életemben – egy másik ilyen csendes időszakban –, amikor a barátnőmmel patchwork-takarókat készítettünk.

Anyagi megfontolásból?

Nem, még csak el sem adtuk őket. Egyszerűen azért, hogy csináljunk valamit, ami kézzelfogható.

A darabbéli karaktered is egy ironikus nő, és mintha ez az irónia magánemberként se állna távol tőled.

Fiatalon én se voltam ennyire öntudatos és energikus, de most már meg vagyok győződve arról, hogy nem érdemes másként csinálni. Ehhez viszont megfelelő mentális állapotra van szükség, ami nem hullik az ölébe senkinek tudatos munka nélkül. Magamnak is mindig ezt ismétlem, ha éppen nehezen megy valami. Nehogy azt hidd, mindig úgy megyek úszni, hogy már alig várom, és az van bennem, hogy milyen jó lesz. Néha alig tudom magam kikaparni az ágyból, és olyan is van, hogy nem sikerül elindulni. De sose adom fel. Én tényleg szeretek élni.