„Megváltozott a halott apámhoz fűződő kapcsolatom. Most már tudom őt szeretni, elfogadni”

Babarczy Eszter augusztusban megjelenő új könyve, az Apám meghal nem az a könnyű, nyári olvasmány. A szerző az édesapja, Babarczy László rendező utolsó hónapjait mutatja meg, de közben egy toxikus apa-lánya kapcsolat utólagos feldolgozására tesz fájdalmas kísérletet.

Az író-filozófus, aki nemrég a Nem rossz könyvek podcastben beszélt a depresszióról, most is kegyetlen önmagával. Azt mondja, a könyvével elárulja az apját, de emlékművet is állít neki – a legendás kaposvári színházat évtizedekig vezető igazgatónak, az SZFE egykori rektorának, több generáció mesterének. Aki a lányával soha nem tudott rendesen beszélni.

444: Azt írod a könyvben, hogy ebben az írásban felteszed magadnak azokat a kérdéseket, amiket apádnak nem mertél. Engem olvasóként az is érdekelne, hogy neked miért nem volt erőd elkezdeni a beszélgetést, és apádnak miért nem volt erre igénye.

Babarczy Eszter: Ez egy feszült és félelemmel teli viszony volt, amelyben a spontaneitásnak nem volt semmilyen terepe. Mindezt csak úgy lehetett elviselni, hogy nagyon szűk keretek között tartottam a kapcsolatunkat, miközben persze ettől szenvedtem is.

Egyébként robbant volna?

Pontosan. Akkor minden bántás, félelem, sérelem a felszínre kerül, és mivel egy idős emberről beszélünk, ez nem volt bevállalható. Mindig nagy vállalás a halálról beszélni, amihez nem volt elég bátorságom. A múltról meg azért nem tudtunk beszélni, mert azt már megtapasztaltam, hogy nem lehet vele megtárgyalni a tényleges történéseket. Úgy reagált, mintha elfelejtette volna ezeket a dolgokat, kitörölte a fejéből, mintha nem is történtek volna meg.

Tényleg elfelejtette vagy csak el akarta felejteni?

Fogalmam sincs. De nyilván van ennek egy pszichológiai mechanizmusa, amire neki – ha akarta volna – lehetett volna rálátása, de nem volt.

És korábban? A könyvből az is kiderül, hogy – ugyan sok évvel azelőtt – már felnőttként volt egy olyan időszaka az életednek, amikor azért költöztél össze újra vele, hogy sikerüljön közelebb kerülni hozzá. De ez a kísérlet is kudarcot vallott.

Akkor is többször próbáltam elkezdeni a párbeszédet, de ő egyáltalán nem volt vevő a „lelkizésre”, elhárított magától minden pszichológiai folyamatokkal kapcsolatos beszélgetést.

Pedig arról a Babarczy Lászlóról beszélünk, aki egyébként színházrendezőként pont ezzel a pszichológiai tudással felvértezve elemezte a drámai szövegeket.

Igen, ez valóban paradox, hogy van az embernek egy szakmai tudása, amit képtelen önmagára alkalmazni. Rengeteg család szenved attól, hogy a tagjai nem tudnak egymással beszélni. Ez a mi családunkban sem csak rám és az apámra volt igaz, hanem a húgomra, a nagybátyámra, de igaz volt az anyámra is. Generációkon keresztül adódnak át félelmek és toxikus szerepek, mert nem tudjuk őket kibeszélni.

Azt is írod, hogy ha mindenki csak egy kicsit le tudna faragni abból a toxikus elvárás-halmazból, amelyben felnőtt, máris sokkal könnyebb lenne a következő generáció dolga.

Ez így van, csak ehhez először foglalkozni kell ezekkel a traumákkal. Az apámék generációjában ez még fel sem merült. Nem volt rálátásuk az életüknek erre a dimenziójára, se a párkapcsolatukban, se a gyerekeikre vonatkozóan. Az én generációm egy kicsit jobb ebből a szempontból, és talán a gyerekeinknél már megszületik a belátás, hogy szükséges állandóan kívülről, kritikusan ránézni a kapcsolatainkra, arra, hogy mi hogyan működünk bennük, és mindez mit jelent a másik számára. A következő húsz évben meglátjuk, mennyire lesz ez eredményes a gyakorlatban.

Neked egyébként a fiad felé sikerült lefaragni abból a puttonyból, amit otthonról hoztál?

Az biztos, hogy okoztam neki súlyos traumákat az öngyilkossági hajlamommal, de talán mégis lefaragtam valamit azáltal, hogy mindig tudtunk arról beszélni, ami fáj. A mai napig nagyon közeli, bizalmas kapcsolatban vagyunk, pedig már rég felnőtt. Sikerült vele olyan viszonyt kialakítanom, amilyen nekem nem volt a saját szüleimmel.

A könyvet olvasva azon gondolkodtam még, hogy ha sikerült volna megtörnöd a hallgatást, az vajon változtatott volna-e a kapcsolatotokon.

Alapvetően megváltozott volna minden, ha sikerül beszélnünk, ebben biztos vagyok. Más lett volna az ő haldoklása, és más lett volna az én jelenlétem ebben a haldoklásban, más lenne ma a családunk az emlékeimben, és egészen más lett volna a gyászfolyamat.

Visszafelé újraírt volna egy csomó mindent?

Abszolút. Ez a tagadás, amivel én megéltem ezt a folyamatot, alapvetően befolyásolta, hogy mennyire tudok megnyílni felé, mennyire tudok szeretetteljesen jelen lenni. Pedig ő csak erre vágyott szerintem a halála előtt. Nagyon meg lehetett volna változtatni azt, ahogy végigmegy ezen az úton, ha tudunk beszélni. Érzelmileg egyszerűen nem voltam képes nyitni felé. Lefagyott, megmerevedett állapotban voltam, halálra fagyott pszichével, mint egy befagyott tó, ami nyilván egy védekezési taktika, hogy ne tudjanak bántani, ne sérüljek tovább. A korábbi bántalmazások alakították ki ezt a fagyott felületet, de emiatt egyáltalán nem voltam rugalmas, nem voltam jelen még akkor sem, amikor fizikailag ott voltam.

Iszonyúan kegyetlen vagy önmagaddal ebben a könyvben. Ez a kegyetlenség hogyan tudott segíteni neked a gyászfolyamatban, illetve a kapcsolatotok, az apád életének megértésében?

Teljesen ki tudtam jönni abból a hibernációból, amiben voltam, és megváltozott a halott apámhoz fűződő kapcsolatom. Most már tudom őt szeretni, elfogadni, fájdalmat érezni az elvesztése felett. Amikor az ember egy ilyen nehéz tabutémáról beszél leplezetlenül, akkor saját magával is leplezetlenül kell, hogy bánjon. Vele is kegyetlen vagyok, de magammal is kegyetlen kellett, hogy legyek.

De ennyire? Egy empátia nélküli szörnyként ábrázolod magad.

Nagyon érdekes, hogy kinek mi marad meg, mi lesz fontossá egy szövegből: megmutattam a kéziratot apám egyik kollégájának és barátjának. Neki az volt a reakciója, hogy egy fantasztikus, fájdalmas emlékművet állítottam apámnak. Nemcsak a haldoklását, az életét is megírtam ebben a könyvben, emléket állítva neki, ahogy ő egyébként kérte tőlem: hogy képviseljem őt a világban, amikor már nem lesz, mutassam meg, mit akart szakmailag megvalósítani. A bennem lévő ambivalenciával ugyan, de teljesítettem ezt a vállalásomat.

Azt mondod, a könyvírás teljesen megváltoztatta a hozzá fűződő viszonyodat, de hogyan, miáltal?

Amikor elszámoltam saját magammal, illetve azzal, hogy én hogyan voltam jelen a halálát megelőző egy évben, megértőbb lettem saját magammal, ettől azután egy kicsit könnyebbé vált megértőnek lenni vele kapcsolatban is, és szabadjára engedni az érzelmeimet.

Akár a haragodat is?

Igen, de érdekes, hogy a harag csak a legelején volt jelen, azután nagyon gyorsan eltűnt, amikor elkezdtem dolgozni az érzelmeimmel. A harag helyére a gyengédség került, és azóta is ez a meghatározó. Egyrészt kibeszélem az intim, utolsó élet-élményeit, meg a múltból is sok részletet, de ugyanakkor rekonstruálni próbáltam azt is, hogy ki volt ő, és miért szerették, akik szerették. Elárulom és emlékművet is állítok egyszerre. Én azt tanultam tőle, hogy igazat kell mondani a művészetben. Az volt neki a legfontosabb, hogy a negédeskedés és a dolgok kicsinosítása, operettesítése vagy eltagadása nem elfogadható. Hiteles, igaz pillanatokat akart a színpadon látni. Ez volt az ő üzenete arról, hogy miért érdemes élni. Én ebben a szellemben dolgozom azóta is. Nem is tudom, ki lennék, ha nem ez az üzenet éltetne és mozgatna.

Ez a kegyetlen őszinteség?

Igen, és az, hogy ezt az ember megformálja és odaadja másoknak, hogy ha tudnak, tanuljanak belőle.

Annak vajon mi az oka, hogy az egész életedet meghatározta ez a mindent elsöprő megfelelési vágy a szüleid felé? Nyilván az se mindegy, mennyire nehéz a puttony, amit cipel valaki, de még a nagy traumákat hordozók közül is sokan képesek megbékélni a múlttal.

Ez valószínűleg alkat kérdése, vannak ilyen típusok, akik nem tudnak leszakadni, kilépni. Egyébként az elmúlt néhány évben többen is írtak ilyen apa-könyveket. Beérkezik egy nemzedék abba a korba, amikor elveszti a szüleit, és visszatekint arra, hogy mit is jelentettek számára. Egyáltalán nem gondolom, hogy aki nincs mélyen megsebezve, az nem autentikus. Az egyszerűen csak szerencsés. De sokan vannak, akik sebeket hordoznak, és nekik előbb-utóbb szükségletükké válik egyfajta szembenézés, belső igényük lesz rá. És ha valaki végig tud menni ezen a folyamaton, akkor biztos, hogy jobb lesz utána az élete. Ahogy nekem jobb lett attól, hogy megírtam ezt a könyvet.

Már a korábbi írásaid és interjúid kapcsán is felmerült a családi szennyes kiteregetésének a kérdése. Soha nem bizonytalanodtál el arra vonatkozóan, hogy megteheted-e ezt a rokonaiddal?

De, abszolút. Három évig gondolkodtam ezen a könyvön, ebből két év azzal ment el, hogy azt bizonygattam magamban bénultan, ezt nem tehetem meg. Azt tudtam, hogy ha megcsinálom, akkor az ilyen lesz, teljesen nyílt és őszinte. Egyébként hazugság lenne az egész. Azt éreztem, hogy van egy határ, amin nem lehet túlmenni, hogy lojalitással tartozom a családomnak. De a végén arra jutottam, hogy nekem szükségem van a könyvírásra ahhoz, hogy túléljem ezt az egészet, és hátha ez a szöveg másnak is segíteni tud majd. Másrészt ez nem az apám története, hanem az enyém. És a saját történetemet elmesélhetem anélkül, hogy azt mondanám, ez az egyetlen hiteles történet.

Egyébként látta pár ember már a kéziratot a családból is, és sokkal pozitívabb visszajelzést adtak, mint amitől féltem. Úgyhogy végső soron egy kicsit megnyugodtam. Bár az interjúra készülve megint megjelent bennem a félelem, hogy „Úristen, szabad ezt?”

Az biztos, hogy ez a könyv az olvasónak se egy könnyű utazás, de azt remélem, minden korosztályt arra ösztönöz, hogy nyíltabban kommunikáljon. A kommunikációképtelenség ugyanis nagyon megterhelő és agyonvág mindent. Pedig lehet, hogy néha csak egy kis kezdőlépést kellene megtenni az egyik félnek. Ha csak egy olvasóban is elindít ez a szöveg egy elemző folyamatot, ami ugyan fájdalmas, de az eredményeként képes lesz egy kis lépést lépni a másik felé, akkor már megérte.