Utazás az időtlenségbe, az argentin síkság lovaspásztorainak világába

„Rájöttünk, hogy a gaucholét valójában azt mutatja meg, mit is jelent szabadnak lenni. Amikor készítettük a filmet, az volt a célunk, hogy ennek a szabadságnak a vízióját alkossuk meg, hogy bemutassuk, miként lehet valaki ember úgy, hogy nincs hozzákötve a technológia és a globalizált kultúra minden korlátjához. Ezt akarjuk megmutatni minden egyes képpel, minden egyes szereplőn keresztül: egy emberi életet, amelyet a lehető legteljesebben élnek meg”

– mondta a 444-nek Gregory Kershaw, aki Michael Dweckkel együtt rendezte a Sundance-díjas Gaucho Gaucho című dokumentumfilmet.

A film az Argentínában élő gaucho közösséget mutatja be, ők a dél-amerikai síkságok hagyományos lovaspásztorai, akik elsősorban marhatenyésztéssel foglalkoznak. Bár életmódjuk a 18-19. század óta jelentősen megváltozott, a marhákat továbbra is lovakkal terelik, hagyományos ruhákba öltöznek, amelyeket az asszonyok kézzel készítenek.

A közösségükben minden generációnak megvan a maga szerepe, legyen szó a helyi énekesről, a marhacsordákat terelő fiatalokról vagy a tapasztalt vénekről. Ebben az egyszerre szerető, összetartó, mégis nyers környezetben a tinédzserlány Guada elszántan küzd, hogy elismerjék a férfiak uralta rodeó világában.

Noha első ránézésre úgy tűnhet, hogy ez a film arról szól, hogy a fiatal generációk hogyan küzdenek meg a modern világ változásaival a hagyományaik és őseik tiszteletének béklyója alatt, de egyáltalán nem ez a film konfliktusa. Nincs a múlt és a jelen szembeállítva. A gaucho közösségben ugyanis nem kérdés, hogy a gyerekek ezt az életformát választják-e vagy az okostelefonokat. Kisgyerekkoruktól kezdve nagyon tudatosan gauchók akarnak lenni.

A rendezők lenyűgöző érzékenységgel, olykor heorizmussal mutatják be a gaucho közösség generációit a gyerekektől az idősekig. Láthatjuk például a két kisfiút, akik a sivatagban kaktuszt gyújtanak fel, hogy szüleik a füstből tudják, merre lovagoltak, vagy Tatit, az idős gauchót, aki a falu öregje és mindenki szemében a gauchók gauchója. Noha korban nagyon távol vannak egymástól, egyvalami közös bennük: mindannyian gauchók akarnak maradni, míg világ a világ.

A filmben lévő konfliktus tehát nem generációs, hanem inkább gender síkon mozog. Ugyanis bár a modern lovassport már egy évtizedekkel ezelőtt elnőiesedett sportnak számít, a gauchók világában a lovaglás és a lószelídítés a férfiak dolga. Guada, a tinédzser lány azonban már gyerekkora óta arra vágyik, hogy rodeókon mérkőzzön meg a fiúkkal. Azt se bánta, ha emiatt ripityára törte magát, csak arra ügyelt, hogy az anyja meg ne tudja.

Guada azonban nem a férfiakkal küzd a férfiak uralta lovas világban, hanem a lovakkal, a férfiak maximális támogatása mellett. Guadának ugyanis nem kell megbirkóznia azzal, hogy a férfiak beengedjék az arénába vagy elismerjék a bátorságát, őt teljesen egyenrangú félként kezelik, még ha figyelmeztetik is, hogy ez egy veszélyes sport. Ez még a mi modern világunkban is szokatlan.

A lányak egyedül önmagát és a saját félelmeit kell legyőznie, amikor felül egy betöretlen, fiatal ló hátára, aminek az az egyetlen vágya, hogy minél hamarabb ledobja a nemkívánatos személyt a hátáról.

A Gaucho Gaucho olyan elképesztő vizuális élményt nyújt, ami még a gondosan megrendezett fikciós filmeket is lepipálja. A film minden egyes képkockája olyan, mintha egy festményt néznénk. A rendezők csak statikus képeket használtak, a kamera semmilyen irányba nem mozog, nem követi a szereplői mozgását, vagyis az van a képen, ami a lencse keretébe belefért.

Ez egy elképesztően nehéz technika különösen dokumentumfilmeknél, hiszen a rendezők úgy dolgoznak, mintha fikciós filmet forgatnának, beállítottnak tűnő jelenetekkel. Csakhogy egy megrendezett filmnél nem kell azon aggódni, hogy a főszereplőnk közben kisétál - ez esetben kilovagol - a képből, mert pontos instrukciók alapján történik minden. Egy dokumentumfilmnél viszont a készítők csak nagyon nehezen tudják megjósolni előre, hogy mi fog történni, merre kell majd mozogniuk a kamerával. Gregory Kershaw és Michael Dweck viszont még azt a luxust is elengedte, hogy a kamerával megpróbálja követni a szereplőit: ahova lerakták a kamerát, az ott is maradt.

Ettől az egész olyan hatást kelt, mintha nem is egy filmet, hanem egy színpadot néznénk, ahol néha pont az orrunk előtt történik minden, néha meg a backstage-ben, a függöny mögött és csak a hangokat halljuk. Nem véletlen, hogy épp a hang miatt nyert díjat a film a Sundance-en: a hangnak történetmesélő szerepe van, nem pedig csak aláfestője a képeknek.

A történetmesélés is igazodik a film és a gauchók ritmusához: interjúk és akciójelenetek helyett a mindennapi rutin vezeti keresztül a nézőt a történeten, és csak a hétköznapi beszélgetésfoszlányokból sejlik ki maga a sztori. Mindez egy fekete-fehér filmre forgott atmoszférában történik, ahol a tűző nap és a sivatag homogenitása még inkább a gauchók időtlenségét erősíti.

A film a Mozinet forgalmazásában már látható a mozikban, de szombaton a Pont Csopakon is vetítik, ahol az egyik rendezővel, Gregory Kershaw-val is lehet majd beszélgetni.

Azt akarták, hogy a kép festményszerű legyen

A Gregory Kershaw és Michael Dweck féle rendezőpáros nem először dolgozott együtt filmen, és ami kikerül a kezük alól, az rendszerint a világ legnagyobb filmes fesztiváljain köt ki. 2018-ban a The Last Race nevű filmjük a Sundance-en debütált, 2020-ban pedig a Szarvasgombavadászok (The Truffle Hunters) című dokumentumfilmjüket Oscar- és BAFTA-díjra is jelölték.

Az amerikai rendezők a 444-nek adtak interjút.

Miért forgattatok filmet erről a zárt közösségről? Honnan jött a téma?

Michael Dweck: Mi megszállottan kutatjuk azokat a közösségeket, amelyek mélyen kötődnek a természethez és a hagyományokhoz. A dokumentumfilmesek munkájának alapja a kíváncsiság: tanulni azoktól az emberektől és helyektől, akik inspirálnak bennünket, és megosztani élményeinket film formában. Argentínához mindketten kötődünk, mindkettőnknek volt tapasztalata korábbról erről a vidékről. Gregory már több filmet is készített Közép- és Dél-Amerikában, én pedig a kilencvenes évek elején találkoztam az argentin feleségemmel, és 1993-tól kezdve jártam rendszeresen Argentínába. Így ismerkedtem meg a gauchó közösséggel. Gregoryval már 15 vagy 16 évvel ezelőtt, az első filmünk idején beszéltünk arról, hogy szeretnénk egy filmet készíteni róluk, elmélyülni ebben a közösségben. Amikor jött az alkalom, belevágtunk, és úgy éreztük, hogy ez pontosan az, amit keresünk. Olyan érzés volt, mintha megállt volna körülöttük az idő, mintha a múlt és a jelen között lebegnének. Teljesen illettek a mi munkamódszerünkhöz.

Gregory Kershaw: A munkánk lényege, hogy olyan közösségeket keressünk, amelyek nem a modern technológia és a globalizált kultúra uralma alatt élnek, ami ma már az emberek többségének életét meghatározza. Olyan emberek, akik megőrizték a hagyományaikat, a közösségeikhez és a természethez való kapcsolatukat. A filmjeinkben azt vizsgáljuk, milyen az élet, ha nem vagyunk folyamatosan a technológiához kötve. Amikor ilyen közösségekben járunk, megértjük, milyen szép is lehet az élet, és azt is meglátjuk, hogy mit vett el tőlünk szép lassan a technológia. Például a gauchók világában ott van az asado, a szabadtűzön, a csillagok alatti sült vacsora, de nagyon mély a kapcsolatuk az állatokkal, különösen a lovakkal. A ló náluk szinte az emberi test meghosszabbításává válik. A film végén például a fiatal lány, Guada szinte eggyé válik a lóval.

Mennyire volt nehéz közel kerülni ehhez a zárt közösséghez?

Gregory Kershaw: Nos, pont ezért tart a dokumentumfilmezés ilyen sokáig, ez a film két év alatt készült el, ami egyébként a többi filmünkhöz képest gyors volt. A filmkészítés nagy része abból áll, hogy kapcsolatokat építünk, barátságokat kötünk, bizalmat szerzünk, és közben megértjük a világukat is – hogyan látják a dolgokat, hogyan lehet filmes nyelvre lefordítani a tapasztalatainkat. Folyamatos felfedezés és kísérletezés. Néha ezek gyorsan világossá válnak számunkra, de gyakran csak idővel tárulnak fel, ha már túl vagyunk a felszínes ismerkedésen. Minden filmünket ezek az emberi történetek vezérlik. Soha nem tudjuk előre, miről fog szólni a film, nincs forgatókönyv. Minden a kapcsolatokból születik.

Magának a gauchó közösségnek mi volt a motivációja abban, hogy filmre vegyétek az életüket?

Michael Dweck: Az első látogatásaink során nem volt náluk kamera, hetekig, hónapokig csak együtt lógtunk. Boroztunk, asadóztunk, beszélgettünk. Aztán persze megkérdezték tőlünk, hogy mi miért vagyunk itt? És akkor elmagyaráztuk, hogy csodáljuk, ahogy élnek, ahogy megőrzik a hagyományokat, az emberi kapcsolatokat. A forgatás során pedig bevontuk őket a folyamatba, például mikor leforgattuk a jelenetet, ahol a család vágtat a sivatagon, megmutattuk nekik a felvételt. Az egész család sírt. Azt hiszem, akkor értették meg, hogy hősiesnek és gyönyörűnek látjuk őket. Nekik ez kemény élet: állattartás, földművelés a sivatagban. De amikor megértik, hogyan látjuk őket, a kapcsolat megváltozik, megnyílnak, megosztják velünk a történeteiket, például azt is megosztották velünk, amikor Guada eltörte a lábát.

Hogyan választottátok ki a főszereplőt, Guadát? Mikor vált világossá, hogy ő lesz a középpontban?

Gregory Kershaw: Guada, a fiatal lány a folyamat során rögtön kiemelkedett. Amikor megismertük, azonnal éreztük, hogy különleges. Ő egy olyan világban próbál gauchóvá válni, amely nagyon férfiközpontú, ez önmagában is erős történet. A személyisége és a történeti íve miatt végül az övé lett az egyik legerősebb szál.

Michael Dweck: Emlékszem, amikor Dél-Argentínában utaztunk, sokszor felmerült egy név: az apjáé, Tatié. Amikor találkoztunk vele, azt mondta, nem ő a fő gauchó, hanem a lánya, Guada. Ő igazán különleges – és valóban az. A története nagyon egyedi, nagyon nehéz, amit csinál, és rendkívül ritka.

Mennyire láttátok Guada környezetét támogatónak abban, hogy egy ilyen férfias sportot űzzön?

Michael Dweck: Ahogy a filmben látszik is, a bátyja figyelmeztette, hogy mennyire veszélyes, de csinálja, ha ezt akarja, és ő mindenben segít. Az apja, Tati is teljesen támogatta. Ezek a rodeó események szinte vallási jelentőséggel bírnak a közösségben, mindenki ott van, egész nap tart. Ugyanakkor rendkívül veszélyesek, folyamatosan ott van egy mentő, 1-2 ember mindig törött csonttal távozik. Ez egy hatalmas kockázat, de mélyen benne van a kultúrájukban. A filmben azt látjuk, hogy Guada vállalja ezt a kockázatot, annak ellenére, hogy azt mondja, emiatt szerinte nem lehet anya. Egyébként azóta édesanya lett, van egy hat hónapos babája.

Beszéljünk a vizualitásról. Miért döntöttetek úgy, hogy fekete-fehérben forgattok

Gregory Kershaw: Teljesen intuitív döntés volt. Egy napon a kamera keresőjén átváltottunk fekete-fehér módra, és hirtelen minden olyan időtlennek tűnt. A táj textúrái, az arcok részletei, minden megszólalt. Attól kezdve tudtuk, hogy ennek a filmnek fekete-fehérnek kell lennie.

A kamera beállításai nagyon statikusak, nem követi le a szereplők mozgását. Volt, amiről ezért lemaradtatok, nem tudtátok felvenni?

Michael Dweck: Igen, rengeteg mindenről lemaradtunk. De azt akartuk, hogy a kép szinte festményszerű legyen, ezért nem is forgattunk nappali erős fényben, borult időben vagy naplemente után. A hangokkal is játszunk: ha valami kikerült a képből, mint például Guada balesete, a közönség reakcióját halljuk – így teremtjük meg a feszültséget. Nem akarunk mindent „készen” adni a nézőnek, hagyjuk, hogy ő rakja össze a képet a fejében

De idővel azért rájöttek a szereplők arra, hogy nem mozog velük a kamera, szóval ha benne akarnak lenni a képben, akkor a lencse előtt kell maradniuk?

Gregory Kershaw: Igen, beszéltünk velük, megmutattuk a felvételeket. Idővel pedig megértették, hogy mit jelent „képben lenni”, hogyan működik egy lencse, és ez beépült a mozgásukba, ezáltal a mi munkánk is precízebbé vált.

Látták a kész filmet? Mit gondoltak róla?

Michael Dweck: Természetesen látták. Tati még a Sundance-premierre is eljött. Először repült, először hagyta el a faluját, érzelmes pillanat volt. Amikor megkérdezték tőle a film utáni Q&A-ben, hogy milyen érzés egy ennyire más világból jönni, azt felelte: „Ugyanaz a szív dobog bennünk.” A közönségben sírtak az emberek. A film nagy hatással volt a gauchó közösségre is, ott is bemutattuk, most pedig mozgóvetítésekkel járjuk a távoli régiókat.

A Gaucho Gaucho a 2024-es Sundance Fesztiválon a hangért járó zsűri különdíját nyerte el, emellett pedig számos nemzetközi díjat bezsebelt.