Charli XCX a Szigeten – ha véget ér a Brat Summer, többé nem tudom, ki vagyok

Egy munkaalkoholista végigsétál a színpadon, megfordul, megrázza a seggét, a tömeg megőrül. Charli XCX-en kívül egy operatőr köröz a színpadon, közben klubzene dübörög, telefonok takarják előlem a színpadot: a hyperpop megérkezett a Sziget nagyszínpadára.

Vége van-e a Brat Summernek?

Kezdjük a végén: Charli levonul a színpadról, feliratok villognak a képernyőn, melyek szerint nem szeretné, hogy véget érjen a Brat Summer, mert akkor többé nem tudja majd, ki is ő. Ha valaki lemaradt volna róla, a Brat Summer az előadó nagy sikerű albumából kirobbanó tavaly nyári trend volt, amely az amúgy is homályos lényegét – mint minden ekkorára nőtt trend esetében – mára szinte teljesen elvesztette.

Érzékeltetésként három idézet három különböző 444-es cikkből:

• „Őszinték, harmincasok, szembeköpnek és előszeretettel használják a randiappokat. Az iszapzöld lemezborító, ami a szexuális felszabadulás ígéretét szabadítja ránk ezen a nyáron” – július.
• „Bratnek lenni tehát életérzés, ami megmutatkozhat vad bulizásban és megkérdőjelezhető hajnali döntések meghozatalában is, de jelentheti csak szimplán azt is, hogy valaki megalkuvást nem ismerően önmagát adja minden helyzetben” – augusztus.
• „A szexualitás szégyen nélküli megélése, queerség, önazonosság kompromisszumok nélkül – a Brat lemezen Charli olyan témákat hoz be a mainstream popba, amik eddig inkább a pop niche peremén voltak jellemzőek” – december.

Ha a fogalmi káosz nem lenne elég, vannak, akik szerint a Brat Summer ott ért véget, amikor Charli beszállt az amerikai választási kampányba, és kijelentette, hogy az a Kamala Harris is brat, aki egyébként a kormány tagjaként napi szinten járul hozzá a gázai háborús bűnöket elkövető Izrael támogatásához. A Mocskos Fidesz Nyarán hát nem kell a távolban kutakodnunk, ha látni akarjuk, mi történik a művészi hitelességgel, amikor egy zenész beáll egy párt mögé – ami persze nem ugyanaz, mint kiállni egy párt ellen.

De a szigetezőket – legalábbis szigetezés közben – általában nem nagyon izgatják az efféle politikai szálak. (Pedig épp a hetekben tiltották ki az északír Kneecapet nemhogy a Szigetről, egyenesen az országból.) Ők bulizni jöttek. És ha valamit lehet Charli XCX-koncerten csinálni, az az agyrohasztó (értsd: brainrot) bulizás. Nem egy ember rushozott mellettem.

Agyrohasztó bulizás

Jómagam is szoktam néha lógni a Tik-Tokon egyébként, és hyperpop- meg rave-bulikon is megfordultam párszor. A nagyszínpad előtt most a kettő elegyéből kaptam jó másfél órát.

Charli a karrierje kezdetén, egészen pontosan tizenhat évesen már az East London-i rave-szcénában haknizott, közben a Myspace-en terjesztette a zenéit. Karrierje során készített klasszikusabb értelemben vett popalbumokat, de amiért igazán érdemes volt őt hallgatni, azok az elektronikus klubzene inspirálta pörgős, szétdarabolt, netes hangzású hyperpopgyöngyszemek voltak.

A Brat átütő sikerét annak szokták betudni, hogy az általa hosszú évek óta képviselt műfajt sikerült olyan arányban vegyítenie a poppal, hogy be tudta robbantani a hyperpopot a mainstreambe. A háttérben azonban meghúzódik egy generációs és egy mediatizációs változás is – két éve Billie Eilish állt ugyanezen a színpadon, ő a SoundCloudon futott fel.

Egyre több generáció nő fel telefonnal a kezében, az internetes kultúra pedig olvasztótégelyként hat a korábban külön álló műfajokra és szubkultúrákra. Azelőtt elképzelhetetlen műfaji áthidalások váltak lehetővé, egy-egy sikeres marketingkampány pedig pillanatok alatt boríthatja zöldbe a fél internetet – ahogy tette azt a Brat albumborítója is.

A médium hatással van a termékre is, ennek köszönhetően a szigetes koncertélmény a TikTok-algoritmus kínálta hatásokra hasonlított: csúcspont csúcspont után, sokszor a pár perces számok sem mentek végig, Charli egyértelműen nem énekelt, cserébe a gigantikus állított képernyőn táncolta végig a közönséggel a koncertet. Jó műsor volt.

Ami sajnos egy ekkora koncerten elveszik, az épp az, amiért Charli zenéje szerethető, és amire a számok is építkeznek: a rave- és a hyperpop atmoszférája. Nagy, sötét, kongó, elhagyatott terek zenéje ez, ahol az ember kimozoghat magából mindent. A monoton extremitás, ami felszabadítja a testet. Mindezt olyan környezetben, ahol nem kell attól félni, hogy kinézik az embert. Klubokban jobban szól a klubzene.

Munkaalkoholizmus

Charliról rendre el szokták mondani, hogy nem egyik napról a másikra vált világhírűvé. Sokáig felváltva vitte saját szerelemprojektjeit és rádiókompatibilis slágeralbumait – megállás nélkül dolgozott, és mindenkit bevont maga körül a munkába. Ennek az eredménye minden fülbemászó refrén, fogyaszthatóan acidos hangzás, jól időzített ritmusváltás és hibátlan színpadi jelenlét.

A közönség meghálálja a munkát. Sikítozással, bratzöld pólókkal, tánccal, pénzzel és milliónyi újraosztott koncertfelvétel-részlettel. Egy ponton influencerek keveredtek mellém: ők is dolgozni jöttek a buliba. Én is. Charli azt mondta, rendszeresen jár bulizni. Azt is mondta, hogy számára a világon minden munka. Ezt érezni a jelenlétén és a zenén is. Kérdés, hogy ki roppan bele először a soha véget nem érő Brat Summerbe.