Régen minden jobb volt – de azért egy csúcsra járatott hasmenéses poénnak ma sem lehet ellenállni

Az egyetemes filmtörténet egyik legalulértékeltebb poénja ez:

A Gorbacsov fejéről letörölt folt gyerekként is ellenállhatatlanul szórakoztató volt, és felnőttként is az. Mármint szórakoztató akkor, ha kiskorodban sokat agyaltál azon, hogy vajon az öreg fickónak, akit időről időre láttál a tévében vagy az újságban, miért van a fején az a kretén folt. Felnőttként meg akkor, ha végigélted a gorbacsovi csetlés-botlást, a hidegháború lezárásának hideglelős végét, az afganisztáni kivonulás tragédiáját, az uszkorenyije-peresztrojka-glasznoszty Bermuda-háromszögében tett lélekvesztő utazást.

És ez csak a Csupasz pisztoly első részének első 3 perce.

Ugyanakkor a Csupasz pisztoly nem az ilyen, egyszerre prosztó és szofisztikált poénoktól felejthetetlen. Hanem a simán prosztó poénoktól.

Nem fogom tovább méltatni az eredeti (egyébként a harmadik részre azért jócskán elfáradó) trilógiát, viszont érdemes rögzíteni, hogy akkor és ott, amikor és ahogyan vége lett, az bőven elég is volt belőle. Tulajdonképpen mutathatott volna példát olyan más, önmagukat végül felzabáló filmes sorozatoknak, mint a totálisan dicstelen kifutású, bár alapjaiban egykor szintén zseniális Rendőrakadémia-franchise.

Érdekesség, hogy a Rendőrakadémia első része 1984-ben jött ki, 4 évvel előzte meg a Csupasz pisztolyt, és előbbit a 7. résszel, utóbbit a harmadikkal zárták le, ugyanabban az évben, 1994-ben. Amikor egy másik korszakos mű, a Dumb és Dumber kezdte meg hódító útját. És ha már így elmélyedtünk a nyolcvanas-kilencvenes évek vígjátékaiban, nem lehet kihagyni a Leslie Nielsent először a műfajba beleágyazó Airplane-t, a Top Secretet vagy éppen a Bill és Tedet, ami már kicsit másfajta humorba vezet át, de az agyatlan alapokat még bőven tartja. Ennek az Austin Powers adott kicsit később új lendületet, de a sort tetszőlegesen folytathatnám, viszont felesleges, hiszen ezek azok a filmek, amiket bárki bármikor elő tud rántani az agya mélyéről.

Persze ekkoriban is voltak szofisztikált vígjátékok (etalon: A hal neve Wanda), de azoknak külön cikket kellene szentelni. Mindenesetre amikor azon agyaltam, hogy van-e bármi szükség 2025-ben új Csupasz pisztoly filmre, annyira elöntött a nosztalgia, hogy már-már magamat megszégyenítve állapítottam meg: Régen Minden Jobb Volt.

Szóval a legnagyobbat a moziban akkor röhögtem, amikor elhangzott a tételmondat az új filmben:

„Régen minden jobb volt.”

De tényleg?

Lássuk be, a Csupasz pisztoly régen sem szólt másról, csak a korabeli komoly zsarufilmek alpári kiröhögéséről, egy rakás amerikai sztereotípia megmozgatásával. A megboldogult nyolcvanas években senki se hallott még a PC-terrorról, nyugodtan lehetett viccelni nők túlszexualizálásától négerek megnyomorításáig egy sor dologgal, amitől ma szívinfarktus közeli állapotba hergelnénk magunkat. És persze mindezek közé, amolyan helykitöltésként, bőven befért a Buster Keaton és Charlie Chaplin nyomain haladó jóféle börleszk, és a fosós-faszos (szofisztikáltabbak kedvéért: altesti) humor kiapadhatatlan forrásának megannyi üdítő cseppje is.

Szóval persze. Régen minden jobb volt. De manapság minden szar, ezért a vizuális kizsákmányolás jegyében mindent leforgatnak újra, minden kap folytatást (előzményt, spin offot, akármit), csak hogy újra el lehessen adni az eredetit átcsomagolva.

Amikor először szembesültem a friss Csupasz pisztoly előzetesével, ezen tapasztalatokkal felvértezve borítékoltam, hogy sugárban fogok hányni attól, ami végül mozivászonra kerül.

Long story short: nem így lett.

Az új Csupasz pisztoly jó vígjáték, ami kellő mennyiségben szolgálja ki a régi rajongóinak nosztalgiaigényét, de van benne annyi jelenkori poén is, hogy talán (ezt csak feltételezem) azokat sem fogja untatni, akik az eredeti filmeket nem fújják kívülről. És a kettő között pont jól egyensúlyoz.

Tele van utalásokkal, amiket imádni fognak a rajongók. Az én kedvencem a nagyon jó helyen kiállított kitömött hód (így néz ki ugye az eredetiben), és egyszerűen a legtökéletesebb másodpercre jelenik meg Priscilla Presley is a vásznon. Vannak jól felépített, hosszan kitartott poénok, olyan viccek, amiket az amerikaiakon kívül senki nem fog érteni, és külön jó hír, hogy a PC-terrornak ellenállva, sőt arra rákontrázva sikerült viccet csinálni O. J. Simpsonból és Bill Cosbyból is. A szexista poénokból azért visszavettek valamelyest, de a film két tetőpontja kétségkívül egy hasmenéshez és egy csupasz pisztolyhoz (póriasan: pőre pénisz) kapcsolódik.

Igen, jó dolog ezeken nevetni, így működünk, semmi sem lehet viccesebb annál, mint hogy valaki összefossa magát.

És jó, hogy a forgatókönyvet jegyző Dan Gregor, Doug Mand és Akiva Schaffer (utóbbi rendezte is a filmet) nem akarta túlokoskodni a felújított történetet: ha régen ez volt jó, most is jó lesz. Az lett.

A sztori lényegtelen: meg kell menteni a világot egy őrült techmilliárdos rémületes tervétől, és erre kizárólag az apja nyomdokaiban járó ifjabb Frank Drebin lehet képes, menet közben felszedve a film egyetlen bombázóját. Nyomozás és akció annyi van benne, hogy lehessen röhögni a magukat véresen komolyan vevő akciófilmek parodizálásán, és szerencsére nem terheli túl a filmet a túl sok mondanivaló – külön kiemelném, hogy a maga szerény 85 perces játékidejével abban is hajaz elődeire, hogy nincs értelmetlenül elnyújtva.

Komolyan, érti valaki, hogy miért lesznek egyre hosszabbak egyre feleslegesebben a filmek?

A nagy buktató a színészi játék lehetett volna, hiszen az eredeti filmeket egyértelműen a faarcal csetlő-botló Leslie Nielsen és a tökéletes, de tökéletesen esetlen szexbomba Priscilla Presley adta el a népnek. Bármennyire is fura volt előre elképzelni ugyanezen a poszton Liam Neesont és Pamela Andersont, hibátlanul ugrották meg a feladatot, viszonylag kevés kellett ahhoz, hogy saját jogukon röhögjön rajtuk az ember, és nem azért, mert kényszeresen összehasonlítgatta őket előképeikkel.

Ugyanígy remek volt a főgonosz Danny Houston, épp annyira karikaturisztikus, ahogyan a jó vígjátékok főgonoszai, a rendőrfőnök George Kennedy helyére telitalálat CCH Pounder (szerintem utoljára a Vészhelyzetben láttam, őrület!), nevettem azon is, hogy Busta Rhymes az egyik bankrabló. Lehetne még sorolni a pozitívumokat, de minek? Igazából nincs olyan pontja a filmnek, amibe nagyon bele lehetne kötni. Meg amúgy is, minek folyton kötözködni?

A Csupasz pisztoly 2025-ben is tök jó szórakozás, bűnös élvezet, másfél órányi kellemes kikapcsolódás, amikor olyan debil poénokon lehet röhögni, amikből manapság jóval kevesebb van, mint amennyire szükségünk lenne.