A férfi árulása, a gyilkos anya gonoszsága vagy az elhagyott nő nehézségei – miről szól a Médeia?

Oidipusz vagy Kreón? címmel jelentek meg nyár elején a tragikusan fiatalon elhunyt Térey János író-költő és Karsai György klasszika-filológus új tragédiafordításai. A vállalkozás nem titkolt célja, hogy a mai nyelven megszólaló Szophoklész és Euripidész kedvet csináljon újabb színpadi feldolgozásokhoz, de a többségnek valószínűleg olvasni is könnyebb ezeket, mint a „muzeálissá vált” nyugatos fordításokat.

A számos színházba bedolgozó, a régi SZFE-n egykor a doktori iskolát vezető Karsaival az ókori szerzők életképességéről és a Téreyvel való közös munkáról is beszélgettünk.

444: Ezeknek az ókori történeteknek a színpadra állításakor gyakran felmerül a kérdés, hogy a mű csak ürügy-e, hogy az alkotó a szövegtől független saját gondolatait elmondja, vagy tényleg az eredeti problematikát gondolja tovább a darab.

Karsai György: Minden klasszikus megszólaltatásának az a kulcsa, hogy tudunk-e adekvát válaszokat találni a minket izgató kérdésekre. Ebben a megközelítésben természetesen minden színpadra állítás – tehát nemcsak az ókori drámáké – „ürügy”, hiszen az adott szövegből egy igényes színházi alkotó mindig a saját, itt és most érvényesnek vélt mondandóját bontja ki.

Látott olyan verziót, ami megérintette úgy is, hogy az antik történet csak ürügy volt a szerző számára?

Ilyen például a Robert Icke-féle Oidipusz a Radnóti Színházban. Ha komolyan vennénk, hogy a darab az ókori történetnek egyfajta feldolgozása, súlyos dramaturgiai hibákat találnánk. A kortárs angol szerző egy miniszterelnök választási győzelmének éjszakájára helyezi a történéseket. Ezzel nincs semmi baj, de rengeteg mindent nem gondolt végig Icke az eredeti történet átalakításakor. Az előadás viszont kitűnő, Szikszai Rémusz drámaértelmezése és a színészek játéka úgy tudja elfedni ezeket a hibákat, hogy egyszerre érzem azt nézőként, hogy ez Szophoklész, és közben mégis minden pillanat a mi jelenünkről beszél, a minket körülvevő világról szól. Pedig a darab maga, véleményem szerint, egyszerűen nem jó, csomó részlet dramaturgiailag elhibázott.

Amikor néhány évvel ezelőtt a k2 Színház osztálytermi Antigonéja után hazamentem, levettem a polcról Szophoklész művét, és végigolvastam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy az eredeti szöveg ennyire szólhat a mához.

Ez az egyik, általam nagyra tartott útja az antik szövegek megközelítésének: gondoltak valamit a fiúk (Benkó Bence és Fábián Péter) az Antigoné mai érvényességéről, a problematikát le tudták fordítani a mára, a hatalomhoz való viszony kérdéseire, és mindezt áttették egy osztálytermi szituációba, ahol a tanár-diák viszonyt és az osztályon belüli hatalmi játszmákat teljesen érvényes módon bele tudták ágyazni a görög tragédiába. De most is megy egy ilyen típusú, kitűnő Antigoné a Stúdió K Színházban, Viktor Balázs rendezésében. Ez is az eredeti mű újraértelmezése, amely olyan jelentésárnyalatokkal gazdagítja az Antigonét, amelyekre magam soha nem gondoltam, pedig sok-sok éve foglalkozom antik szövegekkel, köztük Szophoklész művével is.

Mi ez a plusz jelentésárnyalat?

Mindenekelőtt Kreón esetleges igazának kibontása. Az a gondolat, hogy mi van akkor, ha a váratlanul ölébe hullott hatalmat őszintén arra akarja használni, hogy újraépítse, felvirágoztassa ezt az Oidipusz bukása óta folyamatosan pusztuló várost, Thébait. Aztán nagyon hamar minden félresiklik, a jobbító szándékú uralkodó (ál)arca mögül egyre világosabban rajzolódik ki egy diktatórikus hajlamú, hatalommániás, teljesen középszerű politikus portréja. De Antigoné sem sokkal jobb. Az ő ellenséges fellépése, agresszivitása és csökönyössége arra jó, hogy leleplezze Kreónt, de az előadás egyetlen pillanatra sem állítja, hogy igaza lenne, amikor lázadásával eléri Kreón bukását. Nem utolsósorban pedig az előadás Iszménét egyenlő rangúvá teszi Antigonéval. Viktor Balázs radikálisan szakít a „bátor Antigoné, gyáva Iszméné” értelmezéssel, és hősnővé, pontosabban hús-vér, gondolkodó és sorsát önként felvállaló hőssé avatja. És mindez remek színészi alakításokban – Pallagi Melitta, Sipos György, Pájer Alma, Bánki Mihály – valósul meg. Így kell ezt csinálni.

Nem lehet megunni ezeket az újraértelmezéseket, a sokadik feldolgozást?

Egyáltalán nem. Előbb az Antigonéról beszéltünk, de ott van például a Médeia is. Volt olyan évad, amikor egyszerre öt olyan előadás futott magyar színpadokon, amely Euripidész történetéből indult ki (még ha Seneca, Grillparzer vagy Hans Henny Jahn átirata volt is az adott dráma), ráadásul ezek a feldolgozások mind különböztek abban a tekintetben is, hogy mire helyezik a hangsúlyt: a nő férfi általi elárulására, a gyilkos anya gonoszságára vagy az elhagyott nő nehézségeire. És ez a sok elem tényleg mind benne van az eredeti darabban is.

Arra van megfejtése, hogy miért érdekli ennyire ez a történet a mai alkotókat?

Többféle oka lehet ennek, de ami elsősorban kirajzolódik számomra, az annak a vizsgálata, hogyan viszonyul egymáshoz ma a női kiszolgáltatottság és a férfi világ ún. erkölcsi magaslata. Médeiát a görögség egyik legnagyobb hőse, Iaszón kiszakítja a családjából, a szülőhelyéről, majd hosszú évek menekülése után egyszer csak elhagyja, lecseréli egy jó húsz évvel fiatalabb királylányra. Már Euripidész is rákérdez, hogy rendben van-e ez, illetve hogy egy ily módon elhagyott nő életében ez mit okozhat, vagyis a megbántottság milyen fokára jut el Médeia, és milyen bosszúra jogosítja fel ez őt. Innen indulnak a különböző mai értelmezések is. Hogy mi marad ezek után Médeiának, mire jogosítja fel az a tragikus magány, amelybe Iaszón őt taszította. Általában a női témák, a női tragikus sorsok előtérbe kerülése, vagyis egyfajta gender-olvasat is hozzájárul a Médeia mai népszerűségéhez.

2025 Magyarországán kit tart az antik irodalom legfontosabb hősének?

Látja, ezen még nem gondolkoztam el, de most például Iphigeneia története, ennek a lánynak a hősiessége érdekel a legjobban. Euripidész Iphigeneia Auliszban című tragédiáját 1998 óta – akkor Valló Péter a Radnóti Színházban vitte színre, remek előadásban – nem játsszák magyar színpadokon. Az egyetlen kivétel Szenteczki Zita ugyancsak nagyon izgalmas rendezése az egykor volt SZFE-n 2015-ben. Pedig érdemes lenne foglalkozni ezzel a tragédiával is, értő színházi szakemberek bőven találnának benne a mának szóló, érvényes mondandót.

Csak nagyon röviden, ha tetszik, kedvcsinálóul: Iphigeneia Agamemnón legnagyobb lánya, akit apja feláldoz Aulisz kikötőjében, ahol a görög sereg gyülekezik, hogy Trója ellen induljon. Agamemnón megsértette Artemisz istennőt, aki ezért nem engedi, hogy kedvező szelek fújjanak, és így a sereg a kikötőben vesztegel. A sereg jósa elárulja, hogy csak úgy lehet kiengesztelni Artemiszt, ha a mükénei király az év legszebb termését feláldozza, aki történetesen Iphigeneia, a lánya. Ezért Agamemnón ír egy hazug levelet a feleségének, amelyben arra kéri, hogy küldje el a táborba a lányukat, mert férjhez adja Akhilleuszhoz. Meg is érkezik Iphigeneia anyja kíséretében, és ezzel egy egyszerre tragikus és már-már nevetséges tipródás veszi kezdetét a görög táborban: ott van egy 16-17 éves, csodaszép szűzlány, aki azt hiszi, hogy azért jött ide, mert ő lesz a görögök legnagyobb hősének a felesége, pedig az igazság az, hogy apja mindenféle magasztos okokra hivatkozva meg akarja gyilkolni. De most már inkább mégsem akarja, mert hát azért mégiscsak…, de aztán mégis, hiszen a sereg meg a trójai háború… Akhilleusz – aki nem tudott róla, hogy az ő nevével csalták Iphigeneiát Auliszba – amint értesül Agamemnón hazugságáról, hős védelmezőként fellépve közli, hogy nem engedi feláldozni Iphigeneiát: ”Ha tőlem kértétek volna, hogy áldozzam fel, akkor persze odaadtam volna, na de hogy kihagytatok ebből a cselből, az tűrhetetlen.” Iphigeneia ezt mind végighallgatja, majd először egy gyönyörű, az életéért könyörgő beszédet mond apjának, amelyben szól az apai szeretetről és az értelmezhetetlen apai árulásról, majd nem sokkal később, gyökeresen megváltoztatva az élet értelméről vallott nézeteit, egy másik beszédben megindokolja, miért vállalja a halált. Az utóbbi hónapokban leginkább azon gondolkozom, hogy mi történt a két beszéd között, miért dönt úgy ez a becsapott, megalázott, apja által elárult lány, hogy a görög sereg oltárán önként feláldozza magát a magasztos ügy, a trójai háború megindításának érdekében.

Az áldozat érdekli, az áldozatot követelő és az áldozatra kijelölt oldaláról?

Igen, és leginkább azok a morális tanulságok, amelyekkel a lány szembesül. Hogy mi számít értéknek a görögöknél. Van-e minden emberi-családi-vérségi-hétköznapi értéket felülíró közérdek? Euripidész azt mondja, nézzük csak meg közelebbről ezeket az értékeket, persze elsősorban a nagy görög hősök történetei szempontjából. Amit látunk, az borzasztóan kiábrándító. Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a figurák – Agamemnón, Akhilleusz, Menelaosz, Odüsszeusz stb. – olyan ikonikus alakok a görögség számára, mint nekünk Szent István vagy Kossuth Lajos. Euripidész megvizsgálja, hogyan viselkednek a mi „hőseink” a hétköznapokban, amikor nem hősnek kell lenni, hanem a családon belül kell tisztességesen viselkedni. Megnézi, mit mond és mit tesz Agamemnón, Akhilleusz és a többiek, és hát a végeredmény nem túl szívderítő.

Ezt a darabot miért nem fordították újra Térey Jánossal?

A sorozatot eredetileg 10-12 drámára terveztük, de János korai halála miatt csak öt készült el végül. Nekem voltak mindenféle javaslataim, de a sorrendet ő határozta meg.

Azt írta a könyv utószavában, hogy nagyon sokat tanult Téreytől a közös munka során.

Jánosban az volt a fantasztikus, hogy nemcsak nagy költő volt, de a színházat is nagyon értette: látott és hallott a színpadon. A legfontosabb, amit tanultam tőle, hogy egy színpadi szövegnél mindent felülír az, hogy könnyen érthető és jól mondható legyen. Amikor berzenkedtem egy-egy szóválasztása vagy mondatfűzése kapcsán, mindig azt mondta, hogy csukjam be a szemem, és úgy hallgassam meg a két variációt. Azt kell mondjam, az esetek 90 százalékában neki volt igaza. A másik fontos dolog, hogy folyamatosan keresni kell azokat a szavakat és kifejezéseket, amelyek itt és most meg tudnak szólalni és ami talán még fontosabb, engem, a nézőt, olvasót meg tudnak szólítani. Ezért is igyekeztünk nem archaizálni, elkerülni azt a csapdát, hogy azért, mert régi a mű, régiesen is beszéljenek a szereplők.

Több antik darab kapcsán is említette, hogy a nagy fordító elődök mindig próbáltak finomítani a szövegeken, néha olyannyira, hogy az már a szavak eredeti értelmét is módosította.

Igen, ez valóban többször is tetten érhető. Babits például csodálatos kifejezésekkel fordítja az Oidipusz királyt, csakhogy a gyönyörű költői nyelven megfogalmazott mondataiban nem lepleződik le Oidipusz jelleme. Szophoklésznél egy igencsak rabiátus embert látunk-hallunk, akit olykor megengedhetetlen, bűnös mértékben ragadnak el az indulatai. Ha pontosan értjük, értelmezzük és fordítjuk Szophoklész szövegét, Oidipusz bűnének meghatározásához is közelebb kerülünk.
Amikor Jánossal elhatároztuk, hogy nekiállunk újrafordítani ezeket az antik tragédiákat, többek között az volt a célunk, hogy követ dobjunk az állóvízbe, felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezeknek a daraboknak mai nyelven megszólalva nagyon is helyük van a mai színpadon. Lehet, sőt biztos, hogy a mi változatunk sem tökéletes, de azt szerettük volna sugallni, hogy készüljön minél több, új színpadi értelmezésekre ösztönző, mai nyelven megszólaló fordítás a görög – és nemcsak görög – klasszikusok drámáiból.