„Amikor felismered, hogy nem egyedül küzdesz, az elindíthat mikroszintű változásokat”

A Kiscelli Múzeumban bemutatott önéletrajzi monodrámáról, a RENDről beszélgettünk Garai Judit dramaturggal, akit az érdekel, hogyan lehet egy személyes élettörténeten keresztül a társadalmi valóságunkról beszélni. De azt is megkérdeztük, mi vesz rá egy sikeres színházi dramaturgot arra, hogy a Partizán felelős szerkesztője legyen.

444: Miért tartod annyira fontosnak azokat az előadásokat, amelyekben érintettek mondják el a saját történeteiket a színpadon? Mitől tud működni egy ilyen darab? Azért is kérdezem ezt, mert több olyan élményem is volt, amikor érintettek szerepeltek, de valahogy mégsem lett erős, hatásos a végeredmény...

Garai Judit: Nekem is volt több kudarcos próbálkozásom, mert mondjuk a csapattal rosszul mértük fel a helyzetet, vagy mert egyből, görcsösen konkrét célokat tűztünk ki, és ezek nem voltak azonosak az érintettek céljaival, ráadásul ezt munka közben vagy nem vettük észre, vagy nem akartuk észrevenni. Ez az egyik legnagyobb veszélye a kívülről jövő kezdeményezéseknek.

Már akkor, amikor 2008-ban megalakult a PanoDráma alkotócsoport Lengyel Anna (2021-ben elhunyt dramaturg-kreatív producer – a szerk.) kezdeményezésére és vezetésével, nagy viták zajlottak a társulaton belül, hogy mi azzal a típusú színházi formával dolgozzunk-e, amiben színészek közvetítik az érintettek szavait, történeteit, vagy pedig olyannal, ahol maguk az érintettek állnak ki a színpadra. Az előbbi metódussal kezdtünk el dolgozni, és 2011-ben bemutattuk az első verbatim, azaz szó szerinti dokumentumszínházi előadásunkat a Trafóban, a 2008-2009-es romák elleni támadássorozatról szóló Szóról szórát. Rengeteg interjút készítettünk többek között a túlélőkkel, családtagokkal, az első rendű vádlott szerelmével, a hatóság képviselőivel és az utca emberével is, elemzéseket, statisztikákat gyűjtöttünk, mert fel akartuk térképezni, hogyan lehetséges, hogy mindez megtörténhetett akkor Magyarországon. Az interjúkat azután rövidítettük, jóváhagyattuk a megkérdezettekkel, de szóról szóra – innen is a cím – hangzottak el a szövegek a színpadon, profi színészek tolmácsolásában. Egyébként az ELTE-n a doktori disszertációmban is ezzel a témával foglalkozom, olyan előadásokkal, olyan projektekkel, ahol érintett, többnyire elnyomott csoportok dolgoznak performatív módszerekkel, majd állnak ki a színpadra.

Ehhez képest több szempontból is más a REND, hiszen Hidvégi Nóra – aki ugyan a saját történetét meséli el – profi színésznek tekinthető…

Igen, Nóra 20 évvel ezelőtt többször is játszott színpadon, azóta rendez. A részvételiség egyrészt nagyon homogén, másrészt rendkívül heterogén fogalom. Jelen esetben nem kívülről jött a kezdeményezés, ami sokszor jellemző a részvételi és/vagy közösségi színházi formáknál, hanem belülről. Mi mindketten, és a többi alkotótárs is, a többségi társadalomhoz tartozunk, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a helyzetet. Ugyanakkor több szempontból is megjelenik az alávetettség, többek között nemi, gazdasági szinten.

Ebben a helyzetben milyen „hozzáadott értéke” van annak, hogy Nóra a saját történetét meséli el?

Az individuális keret a személyességen keresztül egyetemessé válik, és felmutat szegmenseket az aktuális gazdasági, politikai, kulturális és társadalmi helyzetünkből is. Egyszerűen azért is, mert az egyént nem lehet kiemelni ezekből a kontextusokból. Egy munkahely elvesztése vagy az egyedülálló anya havi 13.700 forintos családi pótléka, az a tény, hogy az ember negyven x évesen, gyerekkel vándorol albérletről albérletre, mindez felfesti az aktuális környezetünket, méghozzá úgy, hogy egy személyes, olykor intim történetet hallgatok közben. Lehetőségem van vele azonosulni, megfogalmazni az ezzel kapcsolatos észrevételeimet, felismeréseimet és kérdéseimet a saját életemre vonatkoztatva, és esetleg ezeknek a helyzeteknek a megváltoztathatóságát is számba vehetem. Egy kedves barátom mondta az egyik előadásunk után, hogy számára egészen zavarba ejtő volt, hogy hol egy „színpadi történetet” hallott, hol pedig olyan érzése volt, mintha a Nóra nevű szereplő egy négyszemközti, privát beszélgetést folytatna vele abban a 60 percben.

Ilyenkor általában az is foglalkoztatja a nézőket, hogy amit látnak, az tényleg a „valóság”-e, vagyis Nóra élete változtatások nélkül. A belenyúlásoknak vannak szabályai? Mennyire lehet módosítani az „eredeti alapanyagon”?

Amikor Nóra megkeresett az ötlettel, hogy a saját életén keresztül szeretne bizonyos problémákról beszélni, sokáig gondolkodtam azon, hogy engem alkotóként mi érdekel ebben, mekkora szabadságom van. Azután rájöttem, hogy nem életrajzot, krónikát kell írnom, hanem egy mozaikszerű színdarabot, ami egy konkrét ember történetét veszi alapul, de közben rengeteg vendégszöveget – hangbejátszásokat, naplórészleteket, videós anyagokat, szépirodalmi és elméleti szövegeket stb. – használtam, mert azokat a konfliktuspontokat kerestem, amelyekről úgy gondoltam, a mai valóságunkban Nóra életén keresztül érdemes beszélni. Engem leginkább a társadalmi dramaturgia érdekel, tehát nemcsak az ábrázolás, hanem bizonyos törvényszerűségek, összefüggések, hatalmi viszonyok felmutatása és mozgásba hozása. Ettől válik számomra élővé és érdekessé egy ilyen előadás.

Ráébreszteni a nézőket arra, hogy minden mindennel összefügg, és hogy az egyén élete mindig bizonyos „meghatározottságoknak” a foglya?

Pontosan. Ennek a közös felismerése szerintem mindig a cselekvés irányába visz. Az a pillanat, amikor felismered, hogy nem egyedül küzdesz ezekkel a dolgokkal, hanem egy közösség része vagy, elindíthat mikroszintű változásokat. Én akkor lennék boldog, ha minél többször tennénk színpadra a társadalmi valóságunkat. Mi is erre törekedtünk Nórával. Az eddigi előadások után mindig voltak beszélgetések Dr. Preisz Éva Eszter pszichiáter moderálásával, aki elsősorban a traumafeldolgozás felől közelített, mert az előadás fontos részét képezik bizonyos történelmi események is, például a II. világháború, a kitelepítések. Számomra viszont az jelentette a legnagyobb élményt, hogy a nézők leültek egymással beszélgetni, és meg is fogalmazták annak a felismerését, hogy mennyi közös pont van az életükben, amikről adott esetben eddig nem mertek beszélni, mert szégyellték.

Ez a fajta autobiografikus megközelítés mostanában egyébként is gyakori nemcsak a színházban, hanem az irodalomban is. Mi lehet ennek az oka szerinted?

Nem új keletű dolog ez, de én is azt tapasztalom, hogy most ismét virágzik ez a műfaj. Az egyszemélyes vagy kevés szereplős autobiografikus színház esetében van egy nagyon prózai oka is szerintem ennek a felfutásnak: ezeket az előadásokat be lehet mutatni kis helyeken, kis költségvetésből, és egyszerű utaztatni is. Ezek lényeges szempontok sajnos, és itt visszatértünk a nagy kontextus kérdéséhez: milyen lehetőségei vannak ma a színházcsinálóknak intézményes kereteken belül és kívül. Az se véletlen, hogy leginkább a független szférában születnek meg ezek az autobiografikus előadások.

A személyes életedre áttérve, nyilván sokan megkérdezték tőled az elmúlt időszakban, hogy mi késztetett egy sikeres dramaturgot arra, hogy teljesen más vizekre evezzen. 2020 és 2024 között ugyanis a színházat hátrahagyva a Partizánban dolgoztál felelős szerkesztőként.

Mint minden, ez sem egy okra vezethető vissza. A covid második hulláma alatt kerestek meg a Partizántól. Akkoriban nagyon sok színházi munkám volt, a járvány ellenére is, de abban az időszakban hiányoztak azok a típusú projektek az életemből, amelyek közösségi, részvételi színházi formákkal dolgoztak. A Partizánban való felelős szerkesztői munkakör egy olyanfajta cselekvési lehetőséget és kihívást jelentett, ami nagyon izgatott, és abban is biztos voltam, hogy rengeteget fogok tanulni az ott dolgozó kollégáktól. Talán ez volt az egyik ok a rengeteg közül. Az akkori Partizán egyébként egy teljesen más léptékű csapat volt. Amikor kezdtem, a szerkesztőségben mindössze hét fő dolgozott.

Nem féltél, hogy nem lesz visszaút a színházhoz, ha esetleg mégse működik a dolog?

Amikor a váltás mellett döntöttem, a színházi alkotótársaim első reakciói meglehetősen különböztek: volt, aki megértően fogadta a váltást, de olyan is volt, aki úgy érezte, cserben hagyom. Abban viszont szinte mindenki egyetértett, hogy jól gondoljam meg, mert nem biztos, hogy lesz visszaút. Én viszont egyáltalán nem foglalkoztam ezzel, arra koncentráltam, hogy mi vár rám. Egyébként akkor is hagytam magamnak időt a jövőről gondolkodni, amikor 2024 márciusában eljöttem a Partizántól.

Miért jöttél el végül?

A vezetőségen belül lett egy konfliktusom. A másik féllel mindketten törekedtünk arra, hogy ezt megoldjuk, persze mindenki a saját tempója és habitusa szerint, de ezek – sajnos – elmentek egymás mellett, és én végül úgy döntöttem, hogy eljövök.

Tehát nem úgy álltál fel, hogy tudtad, mi következik utána…

Nem, és egyáltalán nem tudtam, hogyan fogom folytatni a szakmai életem. Voltak kétségbeejtő hetek. Persze a tanítás megmaradt, azt a Partizán alatt sem engedtem el, mert szeretek tanítani, illetve a doktori disszertáció megírása is még várt rám. A doktori ösztöndíj összege megalázóan alacsony, emellett több lábon kell állni. Aztán egyszer csak felhívott Hegymegi Máté rendező, aki közeli alkotótársam volt a Partizán előtti időkben is, hogy nemsokára megy Sepsiszentgyörgyre Kurázsi mamát rendezni, ha úgy döntök, örülne, ha újra együtt dolgoznánk. Mivel a vele való közös munka mindig inspiratív volt számomra, Brecht-darabot még sosem csináltam, illetve a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház kimagasló szakmailag és emberileg is, így még Budapestet is otthagyhattam két hónapra. Az erdélyi munka után pedig fokozatosan „visszaforogtam” a dramaturgi munkába. Most például írtam egy Bűn és bűnhődés-adaptációt, amit októberben mutatunk be a tatabányai Jászai Mari Színházban, utána pedig a Hegymegi Mátéval közösen jegyzett Frankenstein-adaptáció következik a Vígszínházban.

Még a Partizánhoz visszatérve, megkaptad ettől a négy évtől azt, amit vártál, a cselekvés lehetőségét?

Abszolút. Az ottlétem alatt 7-ről 17 főre nőtt a szerkesztőség, rengeteget tanultam a videós munkáról, a nyilvánosság szerepéről és felelősségéről, arról, hogyan lehet koordinálni, vezetni egy csapatot, hogy működik egy szervezet. Nagyon sokat jelentettek nekem azok a különböző gondolkodásmódok, viták, amikkel találkoztam és amikben részt vettem ott. Meghatározó szakmai élmény volt, és a komplex, nagy élő műsorok, amikben vezető szerkesztőként dolgozhattam, remekül pótolták a színházi premierek adrenalinbombáját is.