A Margó-díjas Mécs Anna regénye, a Rutin egy fiatal nő küzdelmét mutatja meg, amelyet azért folytat, hogy anya lehessen. A történet másik szála a már megszületett babával töltött mindennapokról tudósít. Közben a környezet reakcióin keresztül sokat megtudunk az emberi működés hol szimpatikus, hol mérhetetlenül ellenszenves mozzanatairól. A könyvet saját élmények inspirálták, de a végeredmény egy fikciós történet, kitalált főszereplővel.

444: A gyerek körüli történések mint cseppben a tenger mutatják, hogy az élet soha véget nem érő verseny, amit a közösségi média csak még jobban felerősít: kit jegyeznek el hamarabb, ki esik először teherbe, kinek a gyereke áll fel előbb, lesz szobatiszta. Kívülről nézve ez egyrészt abszurd, másrészt riasztó.

Mécs Anna: Utólagosan ránézve erre az egészre a szövegen keresztül én sem értem, hogy miért tűntek ezek a dolgok akkoriban annyira fontosnak, miért méregetünk, hasonlítgatunk mindent. De amikor az ember benne van, akkor nagyon nehéz nem versengeni. Közben megszületett a második gyermekem is, ilyenkor végképp egyértelművé válik, hogy ez hülyeség, és teljesen felesleges is, hiszen már az én két gyerekem is abszolút összemérhetetlen, ráadásul én is teljesen más anya vagyok most, mint voltam az elsővel. Mégis úgy tűnik, hogy az emberek a húszas éveik közepétől, amikor elkezdődnek az eljegyzések, állandóan méricskélnek. Persze egy olyan olvasónak, aki éppen nem ebben van, tűnhet úgy, hogy az elbeszélő túlgondolja ezt, amiben persze van is valami. De az biztos, hogy a főhős nem viselkedik szélsőséges módon. El kell fogadnunk, hogy sokan ilyenek vagyunk, és nem árt, ha néha nevetni is tudunk rajta.

Te már tudsz nevetni?

Most már igen, hogy megszülettek a gyerekeim. Az is fontos paradoxon – amit a könyvben is igyekeztem megmutatni –, hogy minél szerencsétlenebb az ember, minél jobban rájár a rúd, annál könnyebben lesz antipatikus és kevésbé szerethető, a társasági összejövetelek elrontója, és ez így tök igazságtalan. Aki épp szenved, az nem tud nevetni saját magán, és kikeveredni se a versengésből. Ez odáig fajulhat, hogy a többi lombikosra is saját vetélytársaként tekint, ami végképp abszurdnak tűnhet, mégis nagyon emberi.

Hogyan lehet kordában tartani ezt a versengést, megakadályozni, hogy toxikussá váljon?