Egy sikeres regény alapján készült Chris Columbus-film, amiben szerepel Helen Mirren, Ben Kingsley, de még Pierce Brosnan is? Mi baj lehet?

Augusztus utolsó napjaiban mutatták be a Netflixen a Thursday Murder Club/A csütörtöki nyomozóklub című filmet, ami Richard Osman közkedvelt könyvsorozata alapján készült. De még ez az infó se feltétlenül kell hozzá, hogy valaki hirtelen lelkes legyen, elég hozzá a film plakátja, ami tele van legendás brit és ír színészekkel.

Ki ne akarna megnézni egy szórakoztatónak ígért filmet, ha abban szerepel Ben Kingsley, Pierce Brosnan, Helen Mirren és Celia Imrie, sőt, még Jonathan Pryce is? Sőt, ha még azt is tudjuk, hogy a filmet mindemellett Chris Columbus rendezte, aki készített már pár egészen sikeres és egészen kedves filmet, joggal érezhetjük, hogy itt aztán semmi vesztenivalónk se lesz. Én is ezt gondoltam, aztán 15 perccel később már vettem is elő a telefonomat, hogy elkezdjek jegyzetelni és leírjam a következő kérdéseket:

• Helen Mirrennek nem derogált ezt elvállalni?
• Minden fillérért le kell hajolni?
• Nekem most tényleg azon kell nevetnem, hogy Pierce Brosnan nem egy komoly filmben játszik, hanem egy szarban bohóckodik?
• Ez a fő poén?

Ez.

Viszonylag sok filmet nézek meg főzés, takarítás vagy hajmosás közben, de a Thursday Murder Club annyira gyengécske, hogy még fél szemmel is gyötrelem és színtiszta pazarlás nézni. Pedig iszonyúan szeretett volna belépni a mostanában újra népszerű, szórakoztató krimik sorába, és minden esélye meg is volt erre az Only Murders in the Building-hangulattal, amit próbáltak keverni egy kis Knives Outtal, illetve a Natasha Lyonne által újjáélesztett Columbóval, vagyis a Poker Face-szel. De bármennyire is megvolt minden hozzávaló, szépen, sorban a recept szerint, végül csak egy sótlan, szagtalan massza lett a vége.

A Thursday Murder Club egy szórakoztató komfortkrimi, az alaptörténete is csak annyi, hogy egy öregek otthonában élő kisebb társaság hobbiból gyilkossági ügyeket tár fel, majd hirtelen belekerülnek egy valódi nyomozásba. A nagyon élére állított karakterek mellett még egészen meglepő csavarok is vannak a történetben, de ami könyvben működhetett – legalábbis az eladott példányszámok szerint működött, mert én nem olvastam a regényt –, az nem elég ahhoz, hogy működjön filmben is. Pedig nyilvánvalóan a néző sem számít egy díjnyertes mozifilmre.

Már az előzetes minőségén is látszik, hogy ez egy egyenesen streamingre gyártott valami, aminek a célközönsége is csak arra vágyik, hogy kellemesen eltöltsön egy vasárnap délutánt a takaró alatt gubbasztva. De nagyon hamar kiderül, hogy ebből maximum egy nagyon unalmas alvás lesz, amiből a néha ordibáló Pierce Brosnan sem ébreszthet fel minket.

A film a műfaja szerint egy krimikomédia akar lenni, csakhogy erősen hiányzik belőle a komédia. Mármint ott van az, de csak annyira, vagy még annyira sem, mint egy kétezres évek eleji magyar vígjátékban. Látod és érzed, hogy hol kell nevetni, ahogy egy kereskedelmi csatornás napi sorozatot nézve is mind tudjuk, hogy melyek azok a mondatok vagy mozzanatok, amiket a forgatókönyvíró poénnak szánt, de ezek mind egy szálig végtelenül erőtlen poénok, amik a legtöbbször inkább kínosak. Itt azon kell nevetnünk, hogy egy idősek otthonában férfiaktot festenek a nénik. Vagy hogy egy buszon egy kislány előtt kérdezi meg egy idős nő egy másik idős nőtől, hogy mit jelent az, hogy WTF, amit még egy Mi kis falunkban is szomorú lenne viccesnek nevezni, egy angol nyelvű filmben viszont tényleg mindennél laposabb és kínosabb.

Nem az a gond, hogy az összes karakter egy túltolt karikatúra, és hogy minden mozdulat túljátszott, hanem hogy ez még nem elég ahhoz, hogy nevessünk. Mintha azt gondolták volna, hogy tényleg elég poén a nézőnek, ha láthatja Pierce Brosnant úszógumival a derekán víziaerobicozni egy medencében pár öregasszonnyal. És igen, bár bizonyos körülmények között ez már önmagában elég szórakoztatóan hangzik, de ha mindezt egy olyan filmben látjuk, amiben minden és mindenki irgalmatlanul lapos, és még a nagy színészóriásokról is ordít, hogy már csak túl akarnak esni ezen az egészen, akkor már nem nevetünk, csak azt érezzük, hogy ez igazán értelmetlen időpocsékolás.

A legizgalmasabb része a filmnek az volt, amikor Celia Imrie karaktere készített egy tortát, de ez is csak azért volt érdekes, mert annyira jól nézett ki az a sütemény, hogy utána legalább tíz percig ábrándoztam arról, hogy hogyan fogom megsütni, és milyen gyümölcsöt használok majd a piskótához. Azzal viszont, hogy tíz percre elvonta a figyelmemet a filmről a sütiről való ábrándozás, az égvilágon semmiről sem maradtam le. De akkor se maradtam volna le semmiről, ha ezen a ponton kikapcsolom a filmet. Sőt. Helyette megsüthettem volna a tortát.