A nyár időtlensége, a véresen komolyan vett játék, az érthetetlen felnőttek. Ilyesmik maradtak meg bennem Mark Twain ifjúsági regényeiből. Amikor most újra átfutottam a Tom Sawyer kalandjait, visszajöttek a cselekmény részletei, de kicsit körülményesnek éreztem a nyelvét és kapkodósnak a történetvezetését. Ugyanez áll a Huckleberry Finnre is, de ott a történet másodjára is úgy sodort magával, mint Huckot és Jimet a hömpölygő Mississippi.

A Copperfield Dávidból a nyomasztásra emlékszem, gonosz felnőttekre, sötét szobákra, ahol ez a srác szenved, aztán még többet szenved. Amikor felnőttként újraolvasgattam belőle részleteket, nehéz volt attól az érzéstől szabadulni, hogy a gyermekkínzás ilyen mennyiségben és minőségben nem csak torokszorító, hanem émelyítő is. Túl sok.

Különös véletlen adta a kezembe újra ezt a két könyvet: egymással párhuzamosan két ünnepelt amerikai író is nekiállt feldolgozni a két klasszikust, amelyek távolról nézve még hasonlítanak is. Mindkettő cím- és főszereplője egy fiú, aki az 1820-as években született, szegénységben nőtt fel, árvaságra jutott, és sok szenvedés után megírta a saját történetét. A friss feldolgozások jó nagyot szóltak: a Demon Copperhead 2023-ban, a James pedig 2025-ben kapta meg az év legjobb regényéért járó Pulitzert, és az elsöprő kritikai elismerés mellett a sikerlistákat is vezették. Ha csak a Goodreads 700 ezer, illetve 400 ezer feletti értékeléseit nézem, akkor ezek milliós olvasótáborok, ami veretes szépirodalmi műveknél azért nem gyakori.

Az persze nyilván nem ártott, hogy aktuális és vitatott kérdéseket vetnek fel. Barbara Kingsolver és Percival Everett egyaránt politikus írók: egyikük most a szegény, fehér, vidéki Amerikáról, másikuk a szegény, fekete, vidéki Amerikáról ír. De még mielőtt elkezdenénk sápítozni, hogy jajj, már megint politikával mocskolják be édes jó irodalmunk klasszikusait, sőt, az ifjúsági irodalom romlatlan virágoskertjét is társadalmi üzenetekkel trágyázzák – szóval mindezek előtt gyorsan emlékeztessük magunkat, hogy a Copperfield Dávid és a Huckleberry Finn maguk is erősen politizáltak, és politizálnak a mai napig.

De feltehetjük úgy is a kérdést, és ezzel már az egyik örökzöld itthoni vitánk aknamezejére is felvonulhatunk, hogy

minek hozzányúlni a klasszikusokhoz?