Nagyon úgy fest, hogy az idei évnek lesz egy saját Oppenheimerje: kritikai és közönségsiker, elismert rendezővel és A-listás színészekkel, ráadásul úgy találja telibe a korszellemet, hogy már ezért is dominálni fogja a következő hetek-hónapok beszélgetéseit – és nem is csak Amerikában. Az Egyik csata a másik után az a film, amit muszáj megnézni, amiről lelkes kritikák jelennek meg, és amiről kicsivel később értetlenkedő Facebook-bejegyzéseket is látunk majd egyes ismerőseinktől, miszerint „megnéztem, de hát ez mekkora szar”. A helyzet viszont az, hogy ha van film, ami tényleg megérdemli a felhajtást és a hype-ot, akkor ez feltétlenül az.

Paul Thomas Anderson eddig nem ilyen filmeket csinál. Mármint rendezett sokfélét, és közös volt bennük, hogy kivétel nélkül mindegyiknek jó volt a visszhangja, de az Egyik csata a másik után az első, ami ennyire aktuálisnak hat, és nyíltan korunk társadalmi-politikai feszültségeire próbál reagálni a maga módján. Az se túlzás talán, hogy a Boogie Nights óta nem volt egy filmje sem ennyire szórakoztató: minden közéleti töltete ellenére az Egyik csata a másik után izgalmas, lendületes és kifejezetten vicces. Úgy röppen el a 160 perces játékidő, hogy szinte észre sem vesszük, és ez már önmagában nagy erény a funkciótlanul túlnyújtott játékfilmek korában.

Anderson korábbi munkáiban az is közös volt, hogy inkább elismerni és csodálni lehetett őket, mint lelkesedni értük: a Vérző olaj, a The Master vagy a Fantomszál mind-mind súlyos, nagyregénybe kívánkozó drámák és pszichológiai karaktertanulmányok, temérdek díjjal és jelöléssel, de nem olyan típusú filmek, amelyekre tömegével tódulnak a nézők (talán a Vérző olajra kicsit igen, de az is messze volt a blockbustertől). Legutóbbi filmje, a Licorice Pizza viszont már könnyedebb és kifejezetten nosztalgikus hatású volt, ahogy megidézte a hetvenes évek elejének Kaliforniáját, de még mindig kevés jele volt annak, hogy Anderson radikalizálódna.

Márpedig ezzel a filmmel nemhogy lejön, hanem konkrétan fejest ugrik az elefántcsonttoronyból a legijesztőbb valóságba: ugyan nem lehet eldönteni, hogy pontosan mikor is játszódik, de pont ez teszi hideglelőssé. Hiszen a sztori tizenhat évet ölel fel, de nincsenek konkrét utalások a korra – lehet napjainkban éppúgy, mint egy fiktív, diktatúrába átcsúszó Amerikában.

De mivel Amerika épp a szemünk előtt csúszik át valamiféle egyeduralmi rémálomszerűségbe, ez mindegy is, pláne, hogy a filmet tavaly, még a választások előtt forgatták.