Érjétek el az örök tengert, idézi fel többször a derék Batu kán és több más mongol szereplő is a jó öreg Dzsingisz kán utolsó kívánságát az 1242 – a Nyugat kapujában című filmben. Amely történetesen arról szól, hogy ez az örök tenger hol van, meg arról is, hogy vajon micsoda. Az ember alapvetően azt gondolná, hogy mivel a mongol hadak kelet felől jönnek és nyugat felé tartanak, alighanem az Atlanti-óceán lesz az, de a végére kiderül, hogy erről szó sincs. Hogy elszpojlerezzem-e, hogy miről van, azt az utolsó pillanatban fogom eldönteni.

A magyar–mongol–angol tatárjárásos szuperfilmről és viharos előéletéről meglehetősen sok újságcikk jelent meg múlt heti premierje óta, így nem merülnék el a részletekben. A bemutató előtti évek eseményeit-fejleményeit a 444 is összeszedte, aki meg a történeti-történelmi kontextusra és a hitelességi kifogásokra is kíváncsi, kattintson esetleg ide. De annyit azért felidéznék, hogy miközben egyfelől minden idők egyik legdrágább magyar produkciója van a terítéken, másfelől ez tekinthető a leginkább elátkozottnak is.

Noha milliárdokat kapott a közkasszából, valamiért mégsem eleget, emiatt megnyomorított óriássá korcsosult, alig bírták befejezni. A belőle kimetszett kultúrpolitikustól, L. Simon Lászlótól is értesülhettünk arról, hogy színvonalas-forrásigényes utómunkára nem futotta, és ez meg is látszik rajta. Nemcsak azon, hogy fájóan hiányzik L. Simon, vagy hogy a felismerhetetlenre maszkírozott Stohl Andrásnak csupán egy szótlan jelenet jut (ami egy fellógatott katona funkciótlan kibelezésébe torkollik), vagy hogy a dinamikus-hatásos tömegjelenetek mennyisége szerény.

Hanem az egyenetlenségein és az aránytalanságain általában is. Nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak alkotóinak tudása-tehetsége volt kevés ahhoz, hogy érdekes és koherens mozgóképet tegyenek le az asztalra, de a kedvük is elment menet közben az egésztől. Már ha az utolsó vágáshoz Soós Péter rendezőnek és munkatársainak volt közük egyáltalán, és nem az egymást váltó producerek és teamjeik faragták katyvaszosra a cuccot (két évvel a 2023-ban megejtett forgatás után).

De a legérdekesebb összességében nem is az, hogy az 1242 igazat mond-e a magyar történelem szóban forgó korszakáról (nem mond igazat, talán nincs is ilyen szándéka, ha van, akkor annál is butább, amilyennek első blikkre látszik). Sőt nem is az a kérdés, hogy kurzusműnek kell-e őt minősíteni a belepréselt politikai üzenet révén, amelyet amúgy fogalmam sincs, hogy kikhez iparkodna eljuttatni. Elsősorban ugyanis az van, hogy pocsékabb drágafilmet szimplán műfaji értelemben sem csináltak az utóbbi évtizedekben. Pedig igény volt rá, és próbálkozások is szép számmal. Ennél nemhogy az Elkúrtuk vagy a Hídember, de még a Blokád vagy a Sorstalanság is jobban sikerült a maga nemében és idejében.