Bödőcs Tibor: Sátánmackó

Az irodalmi Nobel-díjas magyar író előtt tisztelegve a 2017-ben megjelent első Bödőcs Tibor-könyv, az Addig se iszik Krasznahorkai László-paródiáját közöljük a szerző és a Helikon Kiadó jóvoltából.

Krasznahorkai László*: Sátánmackó

* Ahogy a gyulai népi mondás tartja: rosszul nézel ki, Krasznahorkai-mondatba már ne kezdjél bele! Leghosszabb mondata nyolc egész hét méter és tizenhat centiméter, igazi sportsiker. Szereplői (azaz mi) a teremtés fogaskerekei között csikorgó homokszemek. Az ember tájidegen az Univerzumban, a helyzet kicsit rosszabb, mint reménytelen, de lehet ezt szépen is mondani, annyira, hogy a vályogfal adja a másikat. Szédülten, önkívületben tangózunk a sátánnal, potyog a vakolat, csöpög a csap, hideg a paprikás krumpli – de ki viszi le a szemetet?

Micimackó foszladozó, botrányosan szétmálló, felgyűlt-epeszín tapétáján megállíthatatlanul terjedt a jó öreg penész ma is, „mintha csak muszáj volna”. Egy szőrehullt menyétszuka nézett be törött ablakán, de inkább továbbiramodott, fertőzéstől tartva. A komor falak repedéseiben lótetemek oszlottak csendben, „ahogyan kell”. Kint „egy örökkévalóság óta” esett az eső, és a szúrágta, roggyant, tetőnek már aligha nevezhető fedélfoszladék miatt bent is, „mintha elállni soha nem akarna immár”. Kovács Mackó János sokadik, fájóan hasztalan padlóról való felülési kísérletét végül csalóka siker koronázta. Tagadhatatlanul tragikus poharáért nyúlt, melynek alján mézpálinkának már halvány nyomait sem lelte, így Malacka meglátogatása „végül is elkerülhetetlenné” vált, mivel „ahogy egy tetves kutya hozza vissza” a nyálas teniszlabdát, úgy tért vissza újra és újra a sürgető gondolat: „inni kéne valami nagyon fontosat”! A „csekély értelmű medvebocs” homlokáról lassan csordogált a rajzfilmgyári vér, miután bedeszkázott ajtaján viharvert kakukkos óra kopott kakukkjaként kilépett, s nyelvileg bántóan túlékszerezettnek egyáltalán nem nevezhető módon azt mondta a „csacsi öreg medve”: nnnnna!

„Elment tehát Malackához”, ahova egyébként is mennie kellett, ma tartották ugyanis a Nagy Találkozót Róberttel. A zöldülő parizerszerű ég alatt, fásult lépteivel, rohadó plüssborostásan, „végérvényesen szánalmas kísérletként”, visszavonhatatlan, de eleve esélytelen próbaképpen a pusztulás üledékén haladt, elsősorban nem is a Nagy Alku megkötése miatt, mely őt már nem igazán érdekelte, sokkal inkább: „az esetleges ingyenpia miatt”. Ha kikerült egy leprás tócsát, sugárfertőzött pocsolyában találta magát, s megint egy tócsában, aztán újra egy pocsolyában, s így tovább a végtelenségig. Fent kormos felhők kergettek nikotinsárga ködöket a hányáslila „mennyeknek kapujában”. A csatornabűzt nem érezte a dögszagtól. Nyuszika háza elől az utolsó busz is elment már vagy tizenhárom éve. Innen, hol a „cukor ecetízű”, s apró szüneteket sem tart a hanyatlás nagy koncertje, „a hidegre való tekintettel”. Sáros volt a koszos mocsok. Egy furcsa törpe minden hónap elsején hozott egy vödör vizet, azzal húzták le az egyetlen wc-t az „ismert erdei körökben”. A Bagoly csak ült a fán, „mintha az egész világnak lenne éjszakai portása”, de bölcsebb tanácsot ő sem tudott adni annál, mint hogy „bizony itt már nincs mese”, meg hogy „más választásunk aligha maradt, hölgyeim és uraim, azt hiszem”. Tigris és Kanga néni egymás ázottviharkabát-ízű hónaljából itták a vodkát a tavalyi, levált térdporcokra emlékeztető október óta, nem csoda, hogy megtörtént a tragédia, ami a végső lökést adta Nyuszinak, „barátainak, rokonainak és üzletfeleinek” a döntésükhöz: „innen menni kell”.

Ennek a rafináltan megrajzolt, idillinek indult világnak, harsonaszó nélkül, már rég vége volt, s ők naivitásuk ócska pókhálójába gabalyodva gyalázatosabbnál gyalázatosabb kalandok terhét vették gyűrött vállaikra. A kis kenguru halála utólag senkinek sem lehet meglepő. Talán csak Fülesnek, de neki – „ki még a farkát is képes elhagyni” – mi nem az?

A lételmélet, ugorjon bármekkora logikai bukfencet, szaltózzon, ahányszor csak tetszik, nem állíthatja, hogy itt valaha is bármi rendben lett volna akár csak egy picikét is. Hogy is bújhatna itt a lélek valaminő szakrális nyúlcipőbe, s szaladhatna el a már tovább nem halasztható utolsó ítélet, vagy ha tetszik: a végső The End felirat elől? Az ontológia tankcsövei mindenkire ugyanoly fenyegetőn szegeződnek, s itt már nem segít sem a ráció „svájci bicskája”, sem a miszticizmus bohócsipkája. Baj van. Lejárt szavatosságú vallási hagyományok bójái közt szlalomozva, a célba érés halvány esélye nélkül pereg el a semmi a sehovába. A Százholdas Telep lakói mégis úgy döntöttek „szinte egyhangúlag”, hogy együtt elindulnak, „egy jobb élet reményében” a fikció „zavaros vizeiről” a valóság „mégiscsak többet ígérő” dús mezejére. Ahogy Róbert Gida kantoportyánmosolyával elvicsorogta: „kétségkívül kockázatos” vállalkozásról van szó, de tovább odázni, halogatni „több lenne, mint hiba”.

Estére mindannyian Malackánál itták a repipiát, Kovács Mackóval az élen, mikor megérkezett lecsószagú dezodorjáról már „messziről könnyen felismerhetőn” Róbert Gida. A gonoszság formalinja tartósíthatta, kortalannak látszott. Biblikus mozdulatokkal kikászálódott autójából, melynek láttán „a stopposok leteszik a kezüket”, és akkora sóhajjal, „mellyel egy ugrálóvárat is könnyedén felfújhatott volna”, beszédbe kezdett. Az első szavak még mint „farfekvéses csecsemők” potyogtak ki a száján, aztán baljóslatúan s profin felbőgtek a „hipnózis olajozott retorikamotorjai”:

– Barátaim… hogy is kezdjem… megtörtént, aminek meg kellett történnie… meg kellett, de nem szabadott volna… fájdalmukban osztozom, de a balhét, ha szabad így mondanom, nem vihetem el Önök helyett Zsebi baba haláláért, hölgyeim és uraim. Régóta figyelem, ahogy Önök a fiktív figurák méltóságáért vívják tiszteletre méltó, ám eleve reménytelen, újra és újra elbukottnak bizonyuló harcukat… Önök az örökkévalóság visszeres lábán felfutó harisnyaszemekként rohangálnak egy értelmetlen és ócska narratívában. Menthetetlen próbálkozásaik szorult helyzetüknek legalábbis nehéz körülményeknek nevezhető állapottá szelídítésére eleddig rendre kudarcba fulladtak… de most meghozták azt a döntést, amit tovább halogatni több lett volna, mint hiba. Önök színezőfüzetecskék szomorú szereplői voltak, barátaim, életüknek „minden látszat ellenére” az ünnepnapjai is szürkéknek bizonyultak. Gyagyás dalocskákat énekeltettek Önökkel, bögréken, gyerekzoknikon, fogkrémeken díszlettek egy fantáziavilág furcsa ikonjaiként… Az Önöket formázó bábukon anyatej száradt, Önökre gyereknyál csorgott. Banális és hamis tanulságokba csomagolt történetekben vesztegeltek. Játéktesteik mint elmocskolódott konyharuhák áztak a szabadban felejtett babakocsikban… anatómiailag nonszensz kezeikbe a dramaturgia démonja helyezett csalóka kellékeket. „Malacka, Füles, Kanga”, hát nevek ezek? Önök eddig bezárt vészkijáratokon dörömböltek, míg én el nem hoztam boldog, közös jövőnket, mely most mint bontatlan boríték lapul mindannyiuk belső zsebében… ne gondolják, hogy ez csak amolyan „giccses zsonglőrködés a hamis szavakkal”. A korábban tehénbőrökként szétmálló terveik helyére biztos pontokat helyeztem fel életvonalukra. Mert mik voltak eddig Önök, Barátaim? A leépülés önkéntesei? A bomlás bajnokai? A rombolás statisztái? A semmittevés maximalistái? A bomlott írói elme fantáziájának rabszolgái? Egy szörnyű fikció zsoldosai? Ne gondolják ezt amolyan tábortűz melletti filozófiának, barkácsolt világnézetnek… bízzanak bennem! Bioméhészetük beindítása innentől kezdve gyerekjáték. Nincs szükség másra, szabadkozva, de ki kell mondjam, tehát nem kell más vállalkozásunkhoz, mint az Önök nevére, arcára eddig befolyt jogdíjak teljes összege. S én, ahogy ígértem, emberré teszek, a valóságba költöztetek mindenkit, aki most itt áll. A valóságba, mely, őszinte leszek, ugyancsak „nem egy matyóhímzés”. Nem Marcinak megyünk most Hevesre… Barátaim, a való élettel a világ halk, roncsoló ritmusát, a láthatatlan törvények szikár könyörtelenségét, az enyészet csendes rutinját választják. „Csöbörből vödörbe”, mondhatnák, de ne tegyék… Önöknek elege lett a Hazugságból, a Szabadságra vágytak. Hát, íme! Azt akarták, hogy „törje a lábukat a cipő”, ha szabad így mondanom. Életbiztosítást akartak, dugóban állni, káromkodva bútort összeszerelni, körmöt vágni, nyugdíjba vonulni, a gondolkodás kényszerzubbonyát meglazító állati ösztönök által leigázottan az idő és tér vad szendvicsfigurájában akartak vergődni, érezni, parkolni, adót csalni, „csalfa szerelmek perzselő tüzeiben porig égni”. Így volt? Az Élet mindezt játszva és könnyedén biztosítja. Beomló kémények, leszakadt inggombok, süllyedő házfalak várják érkezésüket, de ne csüggedjenek! A permanens pánikot csak ritkán szakítja majd meg a teljes kétségbeesés, de fel a fejjel! Tojáshéj erősségű vágyaikat rendre megroppantják majd a tények lánctalpai, hát sok szerencsét! Az anarchia résein beszivárgó szabályszerűségekben mindig csalódniuk kell, de ne adják fel! A Világ egy zuhanó tégla, s mi alatta állunk, barátaim… elrontottpalacsinta-fülű hivatalnokok „packázásai” tompa fényű hátsó udvarokon… pántlikás zombioperett egy világvégi kultúrház recsegő színpadán; a lassan kimúló világegyetem mord koreográfiája; a destrukció szomorú algebrája; furcsa okádhatnékok belső szimmetriája; balkezes fogyaték-akrobatika; kottázhatatlan bélmozgások diszharmóniái… Oda tartanak, hol a szivárvány fekete-fehér, és alvadt vérdarabokat adnak uzsonnára… hol az otthonossá vált elveszettség lyukas lavórjából szivárog el az életkedv. Az aranykor, barátaim, még el sem kezdődött, s már vége volt. Poros lábjegyzetei lesznek tehát az „adminisztratív mámor” messzi, távoli fiókokban pihenő aktáinak, apró betűs részei mások által, Önök nélkül aláírt szerződéseknek. (A rendvédelmi szervektől ne várják a humánus gumibothasználat titkainak megismerését!) Erkölcsi kettős könyvelés, halk apokalipszis lesz osztályrészük. A lét nem egy kozmikus Mikulás-ünnepély… a lét sokkal inkább gazos, lepedékes, mérhetetlenül reménytelen, szétvert garázsbejárat, az elrongyolt fürdőköpenyek menthetetlenül felfeslő részletei közül és az elszöszölt pulóverek csapzott felszíne alól szivárgó testszag… meggyőzésüket befejezettnek tekintem. Barátaim, Önök mostantól szabad Emberek!

A beszéd alatt a Szereplők többször elbizonytalanodtak, aztán újra bízni kezdtek. Megrettentek a bioméhészettel járó jövőbeni mindennapos gondoktól, az engedélyeztetés „kiúttalan labirintusától”, a fenntartás „kiszámíthatatlan költségeitől”, a vevőkör „kétes sebességű kiépülésétől”, a viszonteladók majdani „megbízhatatlanságától”. Aztán belegondoltak, hogy máskülönben itt ragadnak örökre „a gyávaság heroizmusában” és unottan nézik majd, ahogy „hull a hó és hózik zik”, s ráeszméltek, hogy tényleg nem maradt más, mint a „permanens pánikot csak néha megszakító teljes kétségbeesés” bátor vállalásának egyirányú utcája.

Az csak a magnetikus beszéd után derült ki e különös kompánia tagjai számára, hogy „a közös, nagyívű terv minden bizonnyal gyorsan termőre forduló gyümölcseit” nem kóstolhatják még meg egy darabig. Ekkor tudták meg, hogy Róbert homályos, „de sokáig már egészen bizonyosan nem tartható” akadályokra hivatkozva először a társadalmilag „kétségkívül mélyvízi létezés átmeneti jelmezeibe” bújtatja őket, és „most még bizonytalannak látszó, de közeli megoldással kecsegtető” folytatást ígér. Így került Malacka a kozármislenyi közmunkaprogramba, Tigris így lett mosogató egy vegetáriánus étteremben Gárdonyban, feketén, Kanga néni vasúti jegypénztáros Zalaszentivánon, Bagoly karbantartó egy kisegítő iskolában, Nyuszi szobalány Bristolban, Füles skizofrén utas az 1-es villamoson.

Csak Kovács Mackó János maradt ki, mivel ő a többiek háta mögött már rég lepaktált az alvilági hatalom e züllött területi képviselőjével, Róberttel. Feltétel nélküli szolgája, besúgója, patapucolója lett e sátáni fekete püspöknek. S mindezt miért? Természetesen „az esetleges ingyenpia okán”…