„Mindannyian ezt a mondatot keressük egész életünkben"

Krasznahorkai László „következetesen keresi a tökéletes mondatot, és a csodálatosra formált mondatok keresik a történetet, hogy aztán maga a mondat legyen a történet. A könyv lassú olvasást igényel. Hogyha jó egy Krasznahorkai-mondat, azt úgysem lehet abbahagyni: részint olyan hosszú, részint olyan teljes” – írta egy régi kritikájában Szegő János, aki azóta már a friss Nobel-díjas szerkesztője lett.

Maga az író így beszélt a mondatairól 2012-ben a Guardiannek, a Litera fordításában: „...a rövid mondat mesterséges dolog – az emberek élőbeszédben szinte sosem használnak rövid mondatokat, hanem szünetet tartanak, vagy nem fejezik be a mondatot, a klasszikus, tömör, rövid mondat ponttal a végén művi dolog és csupán egy szokás eredménye, hasznos lehet az olvasó számára, de csak egyetlen okból: mert az olvasók az utóbbi néhány ezer éveben megtanulták, a rövid mondatokat könnyebb megérteni, de ez szintén csak egy kialakult szokás miatt van, a gondolatainkban sosem rövid mondatokat használunk, sőt a mindennapi életben sem – ha az ember egy bárban iszogat valakivel – a barátja, az ismerőse vagy az az ismeretlen, akivel beszél, minden bizonnyal nagyon el akar mondani neki valamit –, mert mindannyiunknak csak egyetlen mondata van, és mindannyian ezt a mondatot keressük egész életünkben –

ennyi hatalmunk van: hogy elmondjunk valamit, egyetlen mondatot egyetlen életben,

és mindenki egy bárban, egy iskolában, egy egyetemen vagy akárhol ezt az egyetlen, saját mondatát keresi, és nem vágyik szünetre, egy művi, könnyen megérthető rövid mondatra, hanem mindig a szavak hosszú, gördülékeny sorára, amely bár törékeny, mégis könnyed, kecses, meg nem szakítható...”

Nem értelmes a kérdés, hogy melyik a legjobb Krasznahorkai-mondat, de szerencsére adja magát egy remek példa.

Ahogy arról anno a kiadója beszámolt, Krasznahorkai kapta 2020-ban az év legfontosabb mondatának járó díjat a görög Literature irodalmi újságtól. Ez az első regénye, a Sátántangó elején, kb. a második oldalán olvasható, és így hangzik:

„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”

Szerencsére a Friderikusz Podcastben fel is olvasta ezt a mondatot, itt:

Az író ezután megemlít egy szavazást, amelyen egy másik regénye, a Háború és háború nyitányát választották a legjobb kezdőmondatnak. Ennek ugyan nem találtam nyomát, de ez se rossz mondat, igaz, ami igaz:

„Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korim, majd hosszú csend után egy közeli bányatóra mutatott: – Azok ott hattyúk?”