Kiderült, hogy vannak pontok, apróságok, melyek mentén összekapcsolódunk mi ketten, én és Kovács Ákos konzervatív rockzenész. Annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy soha nem voltam nemhogy rajongója, rendszeres hallgatója sem. (Bár rendszertelen bizonyos időszakokban és okokból voltam.)

Először is kisgyermek koromban rám is nagy hatást gyakoroltak némely falvédők mintázatai. Aztán számomra is fontos volt a Piramis együttes második nagylemeze, különös tekintettel a Másnap c. dalra. Később magam is szerettem Federico Fellini és Michelangelo Antonioni filmjeit (igaz, Andrej Tarkovszkij dolgait még jobban). Rengeteg kötetem van nekem is az Európa Zsebkönyvek-sorozatból. Sorolhatnám még, de nem teszem, inkább (végül, ám nem utolsó sorban alapon) zárom azzal, hogy kedvenc hegyeim egyike a Nagy-Szénás, és ha arra járok, rendre megtorpanok-megpihenek a Budai-hegység legszuperebb padjánál, nem sokkal a csúcs alatt.

Ahol Ákos is ezt csinálja a róla szóló filmben, aminek az a címe, hogy: „Ember maradj – az Ákos-sztori. Eddig”.

Ennyiből is látható, nem tehetek mást, muszáj a szöveget személyesre vennem. Ami onnan nézve nem baj, hogy egy ilyen vitatott megítélésű személy esetében eleve marhaság lenne objektív hozzáállást feltételezni vagy megkövetelni. Hasadt tudatú országban hasadt tudatú a popipar is, Kovács Ákos pedig politikai preferenciáinak előtérbe helyezésével évtizedekkel ezelőtt elintézte magának, hogy egyfelől olyanok is szeressék, akik számára a műfaj, melyben tevékenykedik, nem otthonos, másfelől utálják sokan, akik egyébként fogyasztói lennének a zenéjének.

Még bonyolultabbá teszi a kontextust, hogy mégiscsak egy olyan filmről van szó, ami jelentős állami támogatásból készült, aligha azzal a céllal, hogy kasszasikerként visszahozza az árát. (Nincs erre esély, noha nagy merészen több mint 70 kópiával indították útjára, a hivatalos első hétvégi számok szerint mindössze 6028 nézővel nyitott, a toplista ötödik helyén.) Hogy ehhez képest mégis milyen céllal, fene tudja. Kovács Ákos kétségkívül letett valamit a popkultúra asztalára, nem ördögtől való, hogy portréfilm készüljön róla, csak hát ennek a műfajnak inkább a Duna Televízióban vagy az M5-ön lenne a helye, ezeken a csatornákon a főműsoridőt sem sajnálná tőle senki. Amúgy a művész aktuális-releváns mivoltának sajátosságai is erre predesztinálnák. Az ilyen statisztika nem minden, de gondoljunk bele: míg őt 50 ezernél is kevesebben hallgatják havonta a Spotifyon, addig egy Azahriah-t több mint 600 ezren (ez nem értékítélet, utóbbit és művészi rokonságát pl. én aztán nem hallgatom, egyéb se kéne).

További kérdés tehát, hogy kikből állhat a célközönség. Erre látszólag nem bonyolult a válasz, adja magát, hogy azok, akik hallgatják és szeretik. Viszont ők a zenéjét és a dalait szeretik, és nem biztos, hogy a világmegfejtései iránt is mélyen érdeklődnek. Amik ráadásul a dalokban is benne vannak, dinamikus és rímeltetett formában. A már hivatkozott nézőszámok ezt is illusztrálni látszanak. Már csak azért is, mert azok, akik nem bírják őt, nem fognak fizetni a mozijegyekért, hogy bosszantsák magukat 108 percben. Nekik ehhez elég a trailer, vagy a Freddie Mercury sátánizmusáról szóló részlet a film apropóján készült Hotel Lentulai-adásból.

És én vajon bementem volna a moziba, ha nem vállalom a feladatot, hogy írok a filmről? Nyilván nem. Bánom-e, hogy be kellett mennem? Lehet, hogy meglepő, de végül is azt sem. Ha már bementem, mi volt a célom? Mivel nem szokásom alapból gyűlölni senkit (csak az agresszivitást gyűlölöm engesztelhetetlenül), mi más lehetett volna: megpróbáltam ha nem is megérteni, legalább érteni ezt az embert. Mármost ha portréról van szó, akkor lehet-e külön tárgyalni arról, hogy milyen a film, és arról, hogy mi derül ki belőle a célszemélyről?