A hét elején mutatták be Budapesten Visky András új regényét, az Illegalistákat. A Kolozsváron élő költő, író, dramaturg 2022-ben robbant be a hazai irodalmi életbe Kitelepítés című regényével, amelyről akkor interjúban faggattuk. Ebben egy kisfiú szemszögéből meséli el saját családtörténetét: református lelkész édesapját börtönbe zárják, édesanyját pedig kitelepítik hét kisgyerekével – köztük a kétéves Andrissal – egy romániai lágerbe. Az Illegalisták egyszerre folytatása és előzménye a Kitelepítésnek, sodró lendületű, mágikus nyelvű szöveg arról, hogyan lehet szabad az ember.

444: A könyv mágikus, meseszerű nyelve teljesen eltávolít a szenvedéstől, ami így láthatatlanná válik, miközben a szamosújvári börtönben ezeknek a foglyoknak embertelen helyzetek, kínzások sorát kellett elviselniük.

Visky András: Talán pont ez az egyik kérdésfeltevése a könyvnek, hogy hogyan lehet úgy leírni a szenvedést, hogy ne legyünk fennhéjázóak, és ne szenvedéspornót műveljünk, ugyanakkor valahogy jelentést tulajdonítsunk neki. Én abban hiszek, hogy egy nagy, közös történet részévé kell tennünk a szenvedést, amelyben van valamiféle kiengesztelődés, vagy felvetődik benne az igazságtétel, netán a megbocsátás lehetősége. És itt nemcsak arról van szó, hogy a szenvedő ember, ha teheti, bocsásson meg annak, aki a szenvedést okozta, hanem hogy a szenvedést okozó embernek meg kell tudnia bocsátani önmagának, hiszen kiengesztelődés csak így lehetséges. Szimmetrikusnak és nyilvános tettnek kell lennie ahhoz, hogy áthassa az emberi kapcsolatokat, és ha lehet – bár nagy szó, tudom – a társadalmat is.

A kiengesztelődés gesztusára feltétlenül szükség van?

Igen, enélkül elharapjuk egymás torkát. Az erőszaktételeket ismételjük újra és újra, mert nem ismerünk más mintázatot. Jól látható, hogy sok-sok generáción át meg tud maradni ez a kényszerítőerő.

Tehát egyrészt van „az esedékes igazságtétel” – hogy az ön könyvbéli szavait használjam –, ami szükségszerűen kudarcba és erőszakba fullad, amikor a „nemzetiszocialisták minden kétséget kizáró igazságát a bolsevikok minden kétséget kizáró igazsága” váltja fel, másrészt viszont az emberben mindig van egy igény a kizökkent idő helyretolására. Hogyan lehet egyensúlyozni e kettő között, feloldani ezt az ellentmondást?

Beszélgetésdeficites társadalmakban élünk, alapvető dolgokat nem tudunk magunkról; attól tartok, nem is akarunk megbeszélni, és ebből következően az erőszak-mintázatok maradnak csak nekünk. Egy történet feltárása és pontos elmondása – ami legyen derűs, ha lehetséges – éles kérdéseket fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy mi tesz bennünket emberré. Én azt gondolom, hogy a tőlünk alapvetően különbözőnek az elfogadása. A lélek megnyitása és a másik ember emberségének az elismerése.

Azért is mondom ezt, mert én gyermekként, sőt egészen a rendszerváltásig örökös periférián éltem. A láger megtanított arra, hogy egy másiknak a befogadása és elfogadása nagy és felelősségteljes tett.

Hogyan tud egy láger erre tanítani?