William Blake a brit romantika, meg úgy általában a teljes brit képzőművészet és irodalom egyik legnagyobb alkotója, még ha élete során kevesen is voltak, akik ezt felismerték. A látnoki, profetikus műveivel a világ hajdan volt egységének helyreállítását célzó Blake életművével végre Budapesten is meg lehet ismerkedni, a Szépművészeti Múzeum őszi-téli nagy dobása a Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai című kiállítás.

Az igazán csak a halála után elismert Blake mára kb. az ösztönös, meg nem értett zseni legtöbbet emlegetett példájává vált, és bár van is ebben igazság, a budapesti kiállítás ambíciója éppen az, hogy ezt a képet árnyalja. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy megértsük, milyen volt az a világ, ami Blake-et és kortársait körbevette, és ami a művészetüket inspirálhatta. Röviden: kaotikus.

Blake 1757-ben született Londonban, gyerek volt a hétéves háború idején, majd fiatal felnőtt korában jött az amerikai függetlenségi háború és a brit vereség, annak súlyos gazdasági következményeivel. Utána nem sokkal később a francia forradalom, melynek kezdeti optimizmusa Angliába is beszivárgott, de máris jött a brit–francia háború, és a terrorba forduló forradalomra válaszul a kőkemény politikai elnyomás. Mindezt radikális társadalmi-ipari változások kísérték, folyamatosan változott és forrongott az ország, a reménytelibb időszakokat paranoia és zűrzavar váltotta.

Ebben az időszakban formálódott a brit romantika, amit utólag valamennyire egységes hagyományként látunk, de az adott korban jóval zavarosabb volt a helyzet. A Tate kurátora, Alice Insley a kiállításhoz írt kísérőszövegben úgy fogalmaz, hogy „amit ma a romantika mozgalmának nevezünk, nem más, mint brit művészek különféle válasza a mozgásban lévő világra, amibe beletartoznak a múlt nosztalgikus képzetei, a pusztulás drámai jelenetei, a fantasztikus teremtmények, az új mitológiák, és – leginkább Blake esetében – a grandiózus látomások és jóslatok.”

A Budapesten kiállított művek jelentős része a Tate Blake-kiállításának anyaga, de a Szépművészetinek fontos volt, hogy olyan kiállítás jöjjön létre, amit csak itt lehet látni, ezért máshonnan is kölcsönöztek képeket. Emellett nagy hangsúly jut Blake kortársaira is, akik a szemük láttára felforduló világot a fantasztikus, az iszonyú és a fenséges eszközeivel igyekeztek megragadni.

Ebbe a forrongó világba Blake ráadásul „kívülről” érkezett: mint Regős Csilla, a kiállítás társkurátora mesélte, disszenter családba, azaz az anglikán egyházon kívüli protestáns felekezetbe született, ami egyértelműen meghatározta későbbi művészetét. A család számára ugyanis rendkívül fontos volt a bibliaolvasás, kortársaitól eltérően náluk a mindennapok része volt, ezért rendkívül jól ismerte a Bibliát, ami művészetének mindvégig forrása maradt.

Persze Blake művészete elég messze van a hagyományos Biblia-interpretációktól: alkotásának másik fontos eleme az ihletettsége, amit bőven lehet látomásosságnak is nevezni. Állítólag már gyerekként látta, ahogy egy fán angyalok jelennek meg, és a rendkívüli, mások számára nem hozzáférhető tapasztalások egész életében elkísérték. Hogy mik is voltak ezek a látomások, és mennyire voltak őszinték, azóta is vita tárgya a Blake-kutatók körében. Regős Csilla felidézte, hogy vannak, akik szerint az idős Blake fiatal művész barátai körében már rájátszott erre, és valójában jóval racionálisabban állt hozzá saját művészi gyakorlatához, de ő maga nem ért egyet ezzel a nézettel, szerinte semmi nem utal arra a visszaemlékezésekben, hogy Blake őszintétlenül járt volna el, amikor a szeme előtt megjelenő látomásokról számolt be.

Persze az is tudható, hogy Blake-nek nagy ambíciói voltak, jó darabig a nemzet nagy művésze akart lenni, de éppen a saját művészi gyakorlatában volt sok olyan tényező, ami ellene hatott ennek. Kiskereskedő családba született, szülei ahol tudták, segítették tehetséges fiukat, aki a korszak egyik legismertebb rézmetszőjének, James Basire-nek lett a tanonca. Blake mindent kitanult a szakmáról, és később maga is rézmetszőként dolgozott: hosszú évek teltek el úgy, hogy nappal készítette megrendelésre a metszeteket, éjszakába nyúlóan pedig saját képein és versein dolgozott.

Utóbbiakról eddig nem esett szó, pedig Blake-nél elválaszthatatlan egymástól a kép és a szöveg, és Magyarországon sokáig eleve inkább költőként volt ismert. Később azért a festészete is megihlette a magyar művészeket, a kiállításon Kondor Béla Blake-inspirálta alkotásai mellett Borsos Lőrinc művészpáros egészen friss továbbgondolásai is láthatóak.

Blake fiatalon még hagyományosabb lírai eszközöket használt, de a saját hangját igazán a profetikus, nagy műveivel találta meg: az 1790 és 1793 között keletkezett Menny és Pokol házassága az európai irodalom egyik csúcsa, még ha ez a maga idejében kevesek számára is volt világos.

Ugyanis amennyire egyértelműek voltak a prófétai ambíciói, sokszor nem segítette a céljait az általa választott forma: művészetének az 1790-es évektől kezdve egyik központi motivációja a saját mitológia megteremtése, amiből rendkívül összetett világ bontakozik ki, és ahol folyamatosan, műről műre változhatnak a szerepek. A kiállításhoz írt esszéjében Földényi F. László végigvette, hogy a korszak társadalmi és vallási változásaira, Isten esetleges elvesztésének tapasztalatára válaszul kontinensszerte egymást érték a mitológiaalapító kísérletek – de olyan bonyolult és összetett mitológiára, amit Blake dolgozott ki, másnál nincs példa.