Lily Allen az elhagyott, átvert, megcsalt, megalázott negyvenes nőkhöz szól

Végre leszakadhatunk Taylor Swift dalairól, amiknek egy részét a vőlegénye péniszéről/hez írt, és foglalkozhatunk olyan, fontosabb autofikciós(?) albumokkal is, mint Lily Allen lemeze, amit hét év szünet után jelentetett meg.

Lily Allen az elmúlt években, miközben úgy tűnt, hogy a popszakmát pihentette, színházi színészként működött, ahogy azt új albuma nyitó (és címadó) dalában is megénekli. 2021-ben megkapta a főszerepet a 2:22 A Ghost Story című darabban a londoni Noël Coward színházban, amiért Laurence Olivier-díjra is jelölték. Ezután további színházi szerepeket is kapott, főszerepet játszott például Matthew Dunster rendezésében Henrik Ibsen Hedda című darabjának újragondolásában.

A brit énekes új albuma, a West End Girl napokkal megjelenése után máris felverte a port az internet bulvárosabbik részén, ahol sorra jelennek meg a cikkek, miszerint Lily Allen most aztán rendesen kitálalt volt férje, a Stranger Things című sorozatből ismert David Harbour hűtlenségéről.

Persze, ha nagyon röviden akarnánk összefoglalni, hogy miről is szól a West End Girl, be lehet dobni, hogy arról, hogy Harbour miként csalta rommá Allent. De ha kicsit is kilépünk a bulvárban tapicskolásból, és az elejétől a végéig meghallgatjuk az albumot, elsősorban a dalszövegekre koncentrálva, gyorsan feltűnik, hogy ez egy, a magát romjaiból kikaparó nő, 14 részből álló terápiája. Egy nyilvános terápia, ami tökéletesen végigvisz minket a fázisokon, amit mindenki megtapasztalhatott, akit valaha is átvert/megcsalt/megalázott/agyongázlángolt a párja, akire az életét is rábízta volna. Benne van az összes, ilyenkor előtörő kiborulás, visszavágyás, önostorozás, gyűlölet, megbánás, a gyász minden szakasza.

Minden egyes dalszöveg lelkületéhez tökéletesen illik a zene, akkor is, ha azt más esetben alapvetően pocséknak éreznénk, és nem feltétlenül hallgatnánk nagy örömmel. Abszurdnak tűnhet úgy ajánlani egy albumot, hogy az zeneileg nem ad sokat, de ebben az esetben nincs mit tenni, ez az igazság, a West End Girl esetében nem a zene a lényeg, az csak egy szükséges izé ott a háttérben, hogy megágyazzon a tűpontos és egyszerűségük ellenére is – vagy épp amiatt – a gyomrunkat szanaszét szorító szövegeknek. Mintha Lily Allen naplóját olvasnánk, ami nemcsak első olvasásra izgalmas, de akkor is, ha már nyolcadjára lapozzuk fel, hogy egy-egy mondat újra meg újra pofáncsapjon.

Lily Allen a Vogue-nak adott interjújában lemezét egy autofikciós műhöz hasonlította, és bár az albumon elhangzottak egyértelmű utalásoknak tűnnek a házasságában átéltekre, úgy fogalmazott, hogy ennek ellenére „ez nem jelenti azt, hogy minden szó szerint igaz”.

Miután Allen volt férje is híres – sőt, híresebb mint ő –, még az is elképzelhető, hogy az énekesnek ügyvédei tanácsolták, hogy ezt az autofikciós szöveget minél többször hangsúlyozza, nem mintha ez bárkit is akadályozna abban, hogy mostantól Harbourt látva arra gondoljon, hogy Allen arról énekel, hogy ez a szexfüggő férfi hogyan szegte meg a nyitott kapcsolatukra vonatkozó megállapodásuk feltételeit, és hogyan verte át és manipulálta őt érzelmileg. De miután ennek a kapcsolatnak minden részlete olyan pontosan van megénekelve, hogy szinte látjuk magunk előtt, nehéz nem elhinni minden részletet, leszámítva azt az egyetlen, egyértelmű kitalációt, miszerint a férfi egyik(?) szeretőjét Madeline-nek hívják.

Ahogy karrierje elején, Allen most is azt az egyszerű trükköt veti be, hogy olyan zenét dob elénk, ami nagyon kellemesnek és cukinak tűnik, aztán meghallod a szöveget, és kiderül, hogy az minden, csak nem cuki vagy kellemes. Ezt csinálta a 2008-ban megjelent Fuck You-val is, és ezt csinálja most a kellemesen csilingelő Pussy Palace-szel is.

Az albummal kapcsolatban utóbbi szövegéről beszélnek most a legtöbben és a legtöbbet, nyilván, hisz bulvár szempontból ez a legerősebb, miután elhangzik benne pár szexuális segédeszköz konkrétabb neve és egy óvszermárka is, a hallgató pedig óhatatlanul is maga elé képzeli közben David Harbour arcát.

De ahogy a Let You W/In című számában is írja/énekli/meséli Lily Allen: „tőlem elvárják, hogy kedves legyek” (...) „de te mit áldozol fel?” (...) „nem vehetem magamra a szégyenedet, te hoztál ebbe a helyzetbe” (...) „de méltósággal távozhatok, ha az igazságot közzéteszem” (...) „hazudunk a gyerekeknek, hogy a szakítás közös döntés volt, én pedig minden fájdalmat magamra vállalok” (...) „elegem van abból, hogy a te bűneidért szenvedjek”.

A következő hetekben várhatóan meglepően sokan áldoznak majd meglepően sok energiát arra, hogy szóról szóra elemezzék a dalszövegeket, hogy kiderítsék, azoknak melyik része igaz és melyik nem, miután a történet mindkét feltételezett főszereplője híres. Allen is várhatóan megkapja majd, hogy csak egy sértett nő, aki paranoiás és/vagy így akar bosszút állni, és különben is, ha nyitott házasságban éltek, mit várt.

Pedig épp ezt énekelte el nekünk Lily Allen: hogy egy nyitott kapcsolatban is könnyű – ha nem a legkönnyebb – visszaélni a másik bizalmával, illetve hogy bármennyire is el tudod hitetni magaddal, hogy egy „modern feleség” vagy – ahogy Allen is énekli –, aki „megbocsát, ha csak szex volt”, és „nonmonogamummy”-ként máshogy értelmezed a hűség/hűtlenség fogalmát, attól még összetörhetik a szívedet.

A West End Girl címet kapó terápia utolsó fejezetében, vagyis az utolsó számban Lily Allen azt énekli: „it's not me, it's you” vagyis „nem én vagyok a hibás, hanem te”, ezzel pedig szépen körbeértünk, ez volt ugyanis a 2008-ban megjelent albumának címe, amikor még a huszonévesekhez szólt a Fuck you lázadásával, most pedig a negyvenes nőket kapta el ugyanezzel a szöveggel és az átélhető problémáival, még ha zeneileg nem is ad minden pillanatában sokat.

(Akik ez érdekelne: David Harbour egyelőre nem reagált az albumra és az azon elhangzottakra.)