Mit csinál egy színházcsináló, ha mindkét út járhatatlan, a harmadik utasság meg maga a halál?

Nincs pénz színészre, a Hófehérkét egy törpével kell lehozni, a Don Giovannira meg elég egy színész két kezének tíz ujja. Honnan szerez pénzt a független színház? Pályázik az EU-nál, de akkor vagy valami öko- vagy LMBTQ-izét kell csinálnia. Pályázik az államnál, akkor meg a pozsonyi csatát, a történelmet kell színpadra tegye. Vagy választja a harmadik utat: az önkizsákmányolást, a pénzmosodát, a kíméletlen versengést, a halált.

Ez az alapdilemmája a Budapesti Anarchista Színház (BASZ) Harmadik utas - Alien:operett című előadásának. Bár a marketingkampány teljes egészében az alcímre játszott, rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy az előadás nem az alienről szól, és semmiképp sem nevezhető operettnek. Az előadás nagy kérdése, hogy megbocsátható-e ez az átverés.

Amennyiben hajlandók vagyunk elfogadni, hogy maga az átverés is a darab mondanivalójának fontos része, úgy a rövid válasz az, hogy igen. Meg amúgy is jókat lehet rajta röhögni.

Balos, AI-kritikus, feminista alapmű

De kezdjük a legelején, 1979-ben. Mikor megtalált az előadás hirdetése, örültem, hogy végre van miért végigpörgetnem az Alien-szériát. A legelső, A nyolcadik utas: a Halál című film sokkal frissebbnek hatott, mint amire emlékeztem: lenyűgözően kevés technikai megoldással teremt egészen nyomasztó atmoszférát, a lény megmutatásának késleltetése pedig a legjobb horrorokra jellemző feszültséget idézi elő. Eközben a film olyan témákat boncolgat, melyeket a mai társadalomtudatos filmipar is megirigyelne. Ezek a témák pedig Sebő Ferenc rendezésének is alapot szolgáltatnak.

Először is, az Alien-filmek messzemenőkig, már-már szájbarágósan kapitalizmus-kritikusak. Az eredeti szériában minden rossz okozója a Cég, amely annak reményében, hogy az alienek kutatásával forradalmi fejlesztéseket végezhet, nem csak emberi életeket képes feláldozni, de a profitéhségtől elvakultan hajlandó az egész emberiség sorsát kockára tenni.

A cég a szűk látókörű, célvezérelt működésében nagy segítséget jelentenek az androidok, amelyek a lehető leghatékonyabban teljesítik a cég által előírt feladatokat – legyen szó a legénység átveréséről, elhallgattatásáról, meggyilkolásáról, kísérleti alanyként való felhasználásáról. Ezeket a mesterséges intelligenciákat a tökéletes organizmusként leírt alienekkel együtt a filmek vallásfilozófiai kérdések boncolgatására is használják.

Ami pedig csak most nem esett le, hogy az egyetlen szereplő, aki nem csak képes felismerni a cég profitéhségének veszélyeit, de hajlandó szembeszállni az emberiséget veszélyeztető működésével, az a korábbi horrorfilm sztereotípiákhoz képest radikálisan erős női főszereplő, azaz Ripley. Bár részben véletlenek folytán, de a korai Alien-filmek radikálisan feminista alkotássá váltak a saját korukhoz képest.

Alien helyett Kánai menyegző

A Három Hollóban megvalósult előadás a színház a színházban eszközeivel játszik. Adott egy független társulat, ahol a túl kanos rendező, Károly (Horváth András) meg akarja rendezni a Nyolcadik utas: a Halált, csakhogy nincs elég pénze a színészek kifizetésére. A színház igazgatója (Spilák Klára) szerint olyan előadást kéne rendezni, amivel lehet rendes pénzért pályázni. Így az Alien helyett először a Kánai menyegző próbájába leshetünk bele, ahol a Jézust alakító Sándor (Paizs Miklós „Sickratman”) csodát tesz: mivel túl sokan jöttek el a menyegzőre, pénz meg nincs, olcsó vodkát hozat, amit kis vízzel önt fel, majd kannás bort, amibe sok vizet öntet.

„Elkérte a diákhitelem teljes összegét. Töviskoronára. Aztán kirakott a darabból! Nem is tudom, hogy ez lopás vagy rablás?” – panaszkodik a színésznő, Ágota (Miklós Franciska).

Itt már sejthetői, hogy minden poén a pénz – hiánya – körül forog. Közben egy rejtélyes, fekete bőrbe és latexbe öltözött idegen (Salamon Eszter) tűnik fel a próbákon, hogy aztán a semmiből egyszer csak felvásárolja a színházat, szabad kezet adva az alkotóknak. A magát csak autista ördögnek nevező Dorina által garantált szabadság egyre gyanúsabbá válik. Míg korábban a terembérlet, a technikusok és a hirdetők kifizetése után alig pár fillér jutott az agyonhajszolt színészeknek, addig most egy előadásra egy iPhone ára is elmehet. Honnan a pénz?

A másfél órás előadás első felét jó humorral megírt jelenetek alkotják, míg a második felére – az eredeti film struktúráját követve – az ironizálás lassan groteszk nyomasztásba csúszik át. Az új befektető, mint a hajóra került alien elkezdi szedni az áldozatokat, azok meg nyomorultabbnál nyomorultabb kompromisszumok mellett kénytelenek folytatni a tevékenységüket. Az előadás csúcs- és fordulópontja Spilák Klára színházigazgató dala, a függetlenség toposzának kiforgatása:

„Szabad művész akkor élt itt / Mikor még rabság volt / A szocializmus végén / Még nem volt ennyi bolt”. Majd a dalban az amatőr-alternatív-független vonalon át eljutunk napjainkig: „pár gengszterre hivatkozva / jött Vidnyánszky Attila / sok kis pinceszínház / az új rezsit megszívta / pusztított a covid / és megszűnt a katás adó / végül visszatértünk oda / hogy olyan szar, hogy már szinte jó”

Biblia és Alien

Ahogy az Alien-filmek mögött is meghúzódik egy csomó vallási és filozófiai téma, úgy a Harmadik utas is túlmutat a kortárs színházi problémák boncolgatásán. Talán kicsit túl sokba is markol, így előadás közben nehéz követni, hogy miről akar éppen szólni.

„Én vagyok az egyetlen, akinek van valamiféle morális tartása ezen a helyen. És egyedül az én működésem rentábilis, ti mindannyian mások pénzébe kerültök. Szóval ne menjünk bele, hogy ki rosszfiú.”

Mondja a bérgyilkos Dorina, miután a rendezőn kívül már mindenkit kinyírt a társulatból. Az ő karaktere egyesíti a filmekben a cégen keresztül megjelenő nagytőke profitorientált ridegségét, a mesterséges intelligencia autizmusát és az alien vérszomját.

Aztán ott van a filmekben is izgalmas vallási szál: az előadás az utolsó vacsorával a háttérben nyit, ami például az Alien: Covenant prológusának is a címe, és ami visszatérő felvezető jelenete az összes Alien-filmnek. Az előadásban szereplő rendező több bibliai jelenetet is színpadra álmodik, mindig kicsit kiforgatva az alapsztorit. Az Alien-filmekből átemelt elemeke is így járnak, új életre kelnek az előadás szövetében.

De van egy majdnem megerőszakolós jelenet is, ami a jelenetek karikatúra-jellegéhez képest eléggé el van nyújtva – így kellően kellemetlen, cserébe az előadás a továbbiakban nem kezd vele sok mindent, azon túl, hogy sejthető, az áldozatot a befektető, Dorina pénzén jól megfizették a hallgatásáért.

Saját sebeit nyalogató Alien?

Az előadás jól beilleszthető azon kortárs előadások sorába, amelyek a sanyarú sorsú független színházak olyan belső problémáiról szólnak, mint az önkizsákmányolás, az abúzus, a kicsinyes és nyomorult kompromisszumok. Az általános keserédes lezárás helyett azonban lesújtó megállapítást tesz az előadás: a pályázatos függetlenség és az állami függés sem járható út, de kívülállónak sem lehet lenni.

Az előadás már-már túlmutat azon az önsebnyalogató hagyományon, amely a tehetetlenségbe dermedt kortárs független szcéna sajátja. Eszközéül azonban továbbra is a már bejáratott eszközöket veszi. Irónia, önirónia és kétségbeesett nevetés, hogy független színházat is csak úgy lehet csinálni, ha az popkultúrával (az Aliennel) és a giccsszínházzal, az operettel hirdeti magát.

Dorinával szólva: „Kár. Újabb művészi kompromisszum. De végül is, amíg huszonhét százalékos ÁFA van a színházjegyeken, azt gondolom – ennyi belefér.”