Diktátorból is vicces jutott a mázlista horvátoknak: csodás és vad élmények a budapesti nemzetközi filmfesztiválon

• Zsűritag vagyok a most folyó BIFF, vagyis a budapesti nemzetközi filmfesztivál Echoes nevű szekciójában, ami más idei fesztválokon már bemutatott és azokon díjat nyert vagy minumum figyelmet keltett filmeket mutat be. A BIFF spéci zsűrizési gyakorlata miatt - maga az Echoes zsűri nem oszt díjat - engedélyt kaptam, hogy írjak az eddig megnézett filmekről.

Fiume o morte!

Nekem eddig a fesztivál meglepetése ez a baromi jó hangulatú, nagyon vicces és még annál is sokkal szokatlanabb horvát dokumentumfilm. Tedd a kezed a szívedre: tudtad, hogy az első világháború végét és a Monarchia szétesését követő zűrzavarban az akkor még Fiume néven futó Rijekát 1919-ben szabadcsapatának élén előbb elfoglalta, majd 16 hónapon keresztül kvázi diktátorként kormányozta egy Gabriele D'Annunzio nevű, 1 méter 64 centi magas, kopasz kis olasz költő?

A film ezt az időszakot dolgozza fel, méghozzá egy rakás kulcsjelenet újrajátszásának módszerével. Csakhogy nem profi színészekkel, hanem Rijeka azon random lakóival, akikkel a forgatás elején a városközpont sétálóutcájában összefújta a stábot szél. Magát D’Annunziót pedig egyenesen 7 különböző helyi lakos játssza el egymás után és néha párhuzamosan is. Őket az a két tulajdonságuk kvalifikálta a főszerepre, hogy kopaszok és férfiak. Ez formai poénnak is 10/10-es ötlet lenne, de ahogy halad előre a film, egyre komplexebb rétegeket hoz be a sztori értelmezésébe. Magyar nézőként csak azt sajnálhatja az ember, hogy Igor Bezinovic rendező nem kicsivel korábban született és jutott eszébe ez a pompás ötlet, mert akkor talán a szülővárosában sétálgató Kádár Jánossal is összefuthatott volna a főutcán, akit baromira megnéztem volna D’Annunzio szerepében.

A Fiume o morte-ban a legjobb a film laza, ironikus, játékos levegője. És a helyi arcok annyira pöpec színésznek bizonyulnak, Bezinovic rendezőről nem is beszélve, hogy igazából kísérleti játékfilmként is élvezhető az anyag. Az az érzésem, hogy a műfaja miatt nincs nagy esélye bekerülnie a hazai mozikba, de itt a BIFF-en még vetítik csütörtökön 18:15-kor. Ha egyet nézel meg a fesztiválon, ne azért legyen ez a film, mert feltétlenül ez lenne a legjobb, hanem mert talán ez lesz az egyetlen esélyed.

It was just an accident

Olyan buta, előítéletes emberként mondom ezt, akinek az „iráni művészfilm” szókapcsolat eddig egyenértékű volt a “végbéltükrözés katolikus mise közben” fordulattal: a legendás Jafar Panahi filmje marha jó. Persze nem azért, mert ez nyerte idén a cannes-i Arany Pálmát. Hanem mert végtelenül puritán eszközökkel dolgozó, tökéletes ritmusban tartott, végig baromi izgalmas filmről van szó, ami ráadásul leginkább morális értelemben izgalmas. Azzal együtt, hogy a néző végig joggal izgulhat az összes szereplő életéért is.

Egy iráni fickó egy közlekedési baleset miatt - innen a címe - felismerni véli azt a kegyetlen ávós nyomozót, aki politikai fogoly korában rettenetesen megkínozta. Elrabolja és rögvest kinyírná, de felmerül benne a kétely, hogy biztosan ő-e az a falábú szadista, aki miatt tönkrement az élete, a kihallgatások és kegyetlenkedések közben ugyanis bekötötték a foglyok szemét. Hősünk ezért megkeresi pár egykori fogolytársát, hogy onnantól együtt gyötrődjenek azon, hogy egy morálisan bukott, aljas rendszer normális ellenzéke élhet-e olyan eszközökkel, mint AZOK. Jó kis kérdés, amit, ha úgy alakulnak az események, a magyar kormányzati masinéria által meghurcoltak jövő áprilisban fáklyával a kezükben tehetnek fel maguknak. Szóval a film egyszerre szól örök elméleti kérdésekről és nagyonis gyakorlatiakról, de úgy, hogy közben egyetlen pillanatra sem tandrámaszerű. A vége pedig olyan erejű filmbefejezés, amilyent nagyon rég nem láttam.

Little Amélie or the Character of Rain

A franciák hagyományosan nagymesterek képregényben és rajzfilmben is és ki más csinálna cuki rajzfilmet kisgyerekeknek arról, hogy haver, mindenki meg fog halni, akit szeretsz és amúgy is mindent el fogsz veszíteni az életben, ami valaha is jó volt, de valahogy mégis megéri az egész. Oké, gondolom nemcsak kisgyerekeknek csinálták, de ahogy a franciákat ismerem, részben azért tényleg.

A film úgy néz ki, mintha egy mesekönyv lapjai elevenednének meg, a látványvilág buja, színes, és festményszerű, a Japánban felcseperedő, 2,5 éves koráig meg sem szólaló Amélie sztorija egyszerre aranyos és szívszorító, aki egy jó könnyezésre vágyik, az vasárnap délután egykor használhat el pár csomag paprzsebkendőt a BIFF-en.

No other Choice

Korea nagyon fura hely lehet. Erre már rengeteg indirekt bizonyíték utalt, a legfrissebb a menő helyi rendező, Park Chan-wook véres-brutális fekete komédiája, a No other Choice, ami egy papíripari középvezető és családjának sztoriját meséli el, miután a családfőt kirúgták az állásából és képtelen hasonló állást szerezni kedvenc, sőt egyetlen iparágában. A film kicsit hasonlít arra a szintén dél-koreai Parazitákra, ami annak idején az első nem angol nyelvű filmként nyerte el a legjobb filmnek járó Oscart. Egy olyan országban, ahol az emberek 90 százaléka utálja a munkahelyét és annyira kötődik hozzá, mint a gyereke orrszívó porszívójához, fura látni, hogy máshol mennyire másképp megy ez. A film fura, véres, szórakoztató és jó hosszú, baromi jó színészekkel plusz az ukrajnai drónháborús videókat idéző kameramozgásokkal.