Lehet-e nevetni Gázán?

„Ne aggódjatok, én csak hét percet leszek itt, nem hetven évet” – ezzel a viccel nyitotta Noam Shuster Eliassi standupos a fellépését néhány éve egy palesztinok által rendezett fesztiválon. Bár a közönséghez arabul szólt, Eliassi izraeli zsidóként legelső megszólalásával tudomásul vette a palesztinokat ért évtizedes üldöztetéseket, amelyeket Izrael állam létrejövetele óta kellett elviselniük.

Az Együttélés, na persze… (eredetiben Coexistence, My Ass!) című dokumentumfilm Eliassi egyik műsoráról kapta a nevét, amelyben az izraeli-palesztin együttélés elérhetetlensége miatti frusztrációját adja ki magából a humor segítségével. A libanoni-kanadai dokumentumfilmes, Amber Fares által rendezett film 2019-től 2024-ig követi végig a kezdetben az ENSZ-ben tevékenykedő izraeli zsidó nő útját a felívelő standup-karrierjén keresztül, az 2023 október 7-i Hamász által elkövetett terrortámadást követő összeomlásán át az újabb lendületvételéig.

Eliassi egyéni perspektíváját annak köszönheti, hogy a szülei, ahogy ő mondja, „woke, progresszív baloldaliak voltak”. A sokkoló elképzelésük: „abban hittek, hogy az izraeliek és a palesztinok ugyanazokra az emberi jogokra jogosultak.”

A romániai askenázi apa és az iráni zsidó anya a kilencvenes években költözött a Béke Oázisa (Wahat as-Salam/Neve Shalom) nevű kísérleti településre, ahol zsidók és palesztinok önszántukból döntöttek az együttélés mellett. A település az együttélést hirdetők zászlóshajó-projektjévé vált, a arabul és héberül egyszerre tanuló Eliassi gyerekkorában olyan világhírű alakokkal szerepelt közös fotókon, mint Hillary Clinton, Jane Fonda vagy épp Roger Waters.

A filmet Eliassi egyik legújabb műsora tartja egyben, amelyben saját életét, azon belül is a palesztin-izraeli együttélésért való küzdelmét, csalódásait és az október 7-e után lehetetlenné vált helyzetet meséli el – a humor eszközeivel. A kezdetben zavarában nevető közönséggel együtt a film végére a néző is könnyen eljuthat a sírásig.

Eliassi néhány mondatban képes átfogni a sokszor megfoghatatlanul bonyolultnak tűnő történelmi és társadalmi folyamatokat. Elmeséli, hogy mikor szülei nem engedték barbecuezni az izraeli felszabadulás napján – mondván, palesztin szomszédjaik számára az a nap gyásznap –, azzal a felkiáltással rohant át a történetesen éppen barbecuezó palesztin szomszédjához, hogy

„no agenda, just tahini!”

A fiatal Eliassi karrierje felfelé ívelt, aktivista lett, neves egyetemre járt, az ENSZ-ig jutott az együttélés hirdetésével, mikor rájött, hogy a helyzet Izraelben csak romlani fog. Az Egyesült Államokban a Harvard Egyetem meghívására kezdett el dolgozni a Coexistence, My Ass! című műsorán, amivel aztán az államokban turnézott.

Életének ezen szakaszát már nem csak utólag meséli, de rövid videós bevágások is illusztrálják. Így lekövethető, hogyan kerültek át az előző évtized végére a politikai cselekvések a közösségi médiába. Izraelbe való visszatérése után Eliassi is a neten lett híres. Egyre gyakrabban állt bele a palesztinok elleni kegyetlenségeket legitimáló Benjamin Netanjahuba, szélsőjobboldali koalíciójába és az Izraelt kérdés nélkül támogató amerikai vezetésbe.

Ezért aztán kapott is hideget-meleget, miközben egyre nagyobb platformon próbálta terjeszteni a humorba ágyazott kritikus üzeneteit. Egyesek hazaárulónak hívták, míg rengeteg palesztin mondott köszönetet a támogatásáért.

A filmen végigkövethetjük, milyen nyomasztó baloldali aktivistaként egy egyre inkább szélsőjobboldali irányba tolódó országban kiállni az elnyomottak mellett, és hogy milyen átélni az együttélés valóságos, felszabadító perceit, hogy aztán október 7-ével az együttélés reménye, minden eddigi munka pillanatokon belül párologjon a semmibe.

A film végére a humor is elpárolog, és láthatóvá válik a poénok mögötti a keserűség. A gázai háborúról készült sokkoló képek, vagy épp az ezeket néző Eliassiról készült felvételek váltják egymást, így a humor és a frusztráció mögötti megélt szenvedést is megmutatja a rendező.

A főszereplő szerepére, ezáltal a nézők szerepére is reflektál, hiszen mint mondja, bűntudata van, hogy izraeliként érdemben nem tud segíteni azokon, akiken Izrael megbosszulja a Hamász terrortámadását. Egy dolog számára azonban a film végére bizonyossá válik, az együttélés nem megvalósítható, amíg a tenger és a folyó között élő zsidóknak több joguk van, mint az ugyanott élő palesztinoknak. Ez pedig az izraeliek felelőssége.

A film november 14-én és november 18-án, a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon lesz megtekinthető a Toldiban.