„Filmezz le minket” – kiabálták a gázai gyerekek 24 évvel ezelőtt

Egy csapat kisgyerek áll a Földközi-tenger partján, egy döglött hallal játszanak. Meglátják a kamerást, rohannak, közben azt üvöltözik, „filmezz le engem, filmezz le!” Az apjuk nemrég szabadult egy izraeli börtönből, szeretné bepótolni a kimaradt éveket. Kétezeregyben egy palesztin család átkarolja egymást a gázai tengerparton. A gyerekek azóta felnőttek és ki tudja, mi lett belőlük: mindennapi munkás, a Hamász katonája civil, menekült, az izraeli hadsereg áldozata, szabadságharcos, terrorista, vagy egyszerűen csak egy palesztin, akin átgázolt a történelem.

„Tisztelgés Gáza és a lakói előtt. Mindaz előtt, amit eltöröltek, és amik ebben a sürgető pillanatban – a palesztinok lét-nemlét közti állapotában – visszatértek hozzám. Ez egy film a katasztrófáról és a költészetről, amely ellenáll.”

Így jellemezte Kamal Aljafari palesztin származású dokumentumfilmes legújabb, Hasszánnal Gázában című, valóban költői hangvételű filmjét, amelyben egy MiniDV kazettákra rögzített felvételeken keresztül mutatja be az egykori Gáza hétköznapjait. A felvételek a Berlinben dolgozó Aljafari első, The Roof című dokumentumfilmjéhez készültek, amelyben az első intifáda alatt letöltött bebörtönzésével foglalkozott, de végül sosem kerültek be a végső műbe.

Aljafari azért ment Gázába, hogy megtalálja egykori fogolytársát és barátját, Abdel Rahimot. A gázai palesztint soha nem találta meg, a felvételek pedig a rendező elmondása szerint szép lassan a feledés homályába merültek. Egészen 2023-ig, épp amikor a Hamász terrortámadásra adott izraeli válaszcsapások idején egyszer csak előkerültek a második intifáda idején készült felvételek – ezekből készült a jelenleg Berlinben élő Aljafari német-francia-palesztin-katari koprodukcióban készült filmje.

Az izraeli-gázai háború kitörésével hirtelen minden képkocka hatalmas súlyt kapott: a hétköznapi pillanatokat, a relatíve békés hangulatot, a tengerparton játszó gyerekeket, a lovát etető férfit és a piaci forgatagot bemutató felvételek egy olyan világ tanúságtételévé váltak, amely 2025-re végérvényesen romba dőlt. Mindezt különösen fojtogatóvá teszi, hogy mennyire a mindennapok részeként ábrázolja a film az övezetben megjelenő izraeli telepesek, a velük érkező katonák és a már akkoriban aktívan tevékenykedő palesztin katonai csoportok közötti összecsapásokat. Bár nincsenek holttestek a filmben, minden egyes épületről, civilről készült felvételre rávetül a gázai háború árnyéka.

A filmben Aljafari kamerájával együtt utazunk végig északról délre Gáza ipari övezetétől kezdve a sűrűn lakott, autózajos belvároson, szegénynegyeden át a táborokig és az izraeli telepesek által lekerített régió határáig. A felvételeket az utómunka során nem nagyon vágták meg, talán épp az elnyújtott nyersanyagok tanúságtétel-jellege miatt. Így viszont ráláthatunk arra is, mennyi anyagot rögzített Aljafari, amikből feltehetőleg a tervezett dokumentumfilmbe alig került volna be valami. Végignézhetjük, a rendező milyen lelkesen, már-már gyermekien rögzít mindent a feltárulkozó környezetből: utcát, tengerpartot, piacot, viskókat, ólokat és romos területeket. A hosszú taxizások során a ki- és beszálló utasok párbeszédein keresztül leshetünk bele egy több évtizedes konfliktus által sújtott terület hétköznapjaiba.

Nagy erénye a filmnek, hogy utólagos narrációt szinte egyáltalán nem használ: Aljafari börtönbeli megaláztatásáról, a cukrozott kenyérről, a rendszeres szívatásokról tudunk meg többet, valamint arról, miként váltak börtönlakóvá a palesztinok saját hazájukban. Ezek személyes, lírai jellegű megélések, ráadásul csak a film vége felé kerülnek elő. Addig is a kamerát, a nézőket egyedül Hasszán, egy gázai palesztin, valamint a helyi lakosok vezetik, ők értelmezik a képeket, ők invitálják a nézőket a házak közé, a lakásokba.

„Egy napot nem aludtunk az intifáda kezdete óta a saját otthonunkban. Hadd filmezzen! Mutassa meg” – mondja egy nő az izraeli telepektől nem messze egy kis utcában, miközben a kilőtt ablakokra mutogat. Majd egy másik nő: „A gyerekeim otthon voltak, amikor a házat bombázták előző este. – mondja, majd szól a gyerekének. – Mutasd meg neki! Ez az a bomba, ami beesett az ablakon.”

A lakosok életét átszövő fenyegetés érzését kelti az az esti jelenet, amikor Hasszán egy lakás ablakában állva hosszasan biztatja Aljafarit, hogy nyugodtan vegye az utcát, a palesztinok lövéseire hamarosan izraeli válaszlövések érkeznek majd. A sötétben csak találgatni tud az ember, merre lehet pontosan az izraeli telepeseket elválasztó fal, illetve az előtte masírozó tank.

Hasszán füle azonban hozzászokott a háború zajaihoz, már meg tudja különböztetni az izraeli gépek és fegyverek zaját a palesztinokétól. Azt mondja, ennél sokkal durvább szokott lenni a lövöldözés, de mivel az utóbbi napokban rengeteg gázai halt meg, sok a temetés, az izraeli hadsereg pedig ilyenkor nem bombáz, nehogy túl sok áldozatot szedjen egyszerre.

„Ma este az izraeliek elfoglaltak a kosármeccsel. Máskülönben minden irányból lőnének.”

A Hasszánnal Gázában egy politikailag elkötelezett, ám egyáltalán nem propagandisztikus érzelmes dokumentumfilm. Katonák, politikusok nem szólalnak meg benne, a rombolásról és a romok közt viháncoló gyerekekről, siránkozó anyákról készült felvételek, nem a hatalom hangján szólnak, hanem szóhoz engedik annak azokat, akik városukra évtizedek óta börtönként tekintenek.

A film november 14-én a Művészben és november 17-án a Toldiban, a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon lesz megtekinthető.