A Nyugat új hangon szólt a világról, a városról, a szerelemről, és arról, mit jelent magyarnak lenni. A mai napig elbűvöl bennünket: minden tisztelettel, de kevés Berzsenyi-rajongó magyarszakossal lehet találkozni, kosztolányis, adys vagy éppen babitsos vászontáskát viszont annál többet lóbálnak a bölcsészkarok környékén.

A huszadik század elejére Arany János és Petőfi Sándor hatásának már csak gyenge utánzói akadtak, az új irodalom pedig valami újat, mást és nagyon urbánust akart.

A nyugatosok költészete szerelmes vers a városhoz, amely íróvá tette őket. Persze a gyakorlatban budapestivé válni nem volt mindig olyan egyszerű.

A vidékről a fővárosba költöző fiatal költőket azonnal arcul csapta az őrületes sebességgel fejlődő főváros lakhatási válsága,

így sokan húzták meg magukat ferencvárosi és józsefvárosi hónapos szobákban. Tóth Árpád egyszer, diákkorában még egy selyempapírba csomagolt „preparált” csótányt is postázott debreceni barátjának, hogy az illető el tudja képzelni a sanyarú budapesti körülményeket.

Otthon többnyire sötét volt és hideg, így a nyugatos szerzők a legtöbb időt különböző, meleg és világos kávéházakban töltötték, ahonnan akkor sem dobták ki őket, ha mindössze egy csésze feketét rendeltek egész álló nap. Persze volt hivatalos szerkesztőség is, de a Nyugat szerény Lónyay utcai főhadiszállása sohasem lehetett különösebben vonzó munkakörnyezet. „A kávéházban fény volt és meleg, s ha környezetünk gyertyavilágos sötétségéből oda beléptünk, akkor úgy éreztük, hogy mégse vagyunk annyira elhagyottak. Ott voltak barátaink és ott volt minden menedékünk” – írta sokkal később, már 1954-ben Füst Milán.

A meglehetősen szolid szerkesztőségi körülményekhez az is hozzátartozik, hogy a Nyugat nem volt éppen nyereséges vállalkozás, sőt folyamatosan a bukás szélén táncolt, kezdetben alig öt-hatszáz előfizetővel, és csak az 1930-as években lépte át a kétezres példányszámot.

A szerkesztőségtől pár percre élt a fiatal Kosztolányi Dezső, akinek agglegény éveiről így emlékezett meg későbbi felesége, Harmos Ilona: „Még kis kávémérésekbe, józsefvárosi kurtakocsmákba jár enni, de már megjelenik a Baross kávéház »balszélfogójánál« is és nagyobb szabású éttermekben. Szeret jól enni. Sok feketekávét iszik. Jó szivarokat szí. (...) Vidám, bonyoldalommentes szerelmi életet él.” Pedig eleinte a Szabadkáról Budapestre költöző Kosztolányi Dezső, avagy barátainak csak Dide, nehezen találta meg a helyét a nagyvárosban. Előbb a Ferenc körúton, majd az Üllői úton, később a Baross utcában lakott, és az első időkben alig tette ki a lábát az aktuális pesti lakhelye körüli utcákból, hiszen a dübörögve, elképesztő tempóban fejlődő Budapest még egy kicsit furcsa és ellenséges volt a számára. Az Üllői út 21. szám alatt,

a környék egyik legvagányabb szecessziós épületében írta meg az Üllői-úti fákat.

Később a költő és felesége Budára, a mai Bartók Béla útra költöztek, viszont hamarosan megérkezett a közeli Reviczky utcába egy kolléga, akit a frankofil Kosztolányi csak „Mis”-ként szeretett megszólítani a leveleiben.

A Reviczky utca 7. szám alatti bérház nemcsak sokáig Babits Mihály és felesége, Török Sophie otthona volt, hanem a korabeli szellemi élet egyik izgalmas központja, ahova írók, költők, színészek, művészek és politikusok, Jászi Oszkártól Jászai Mariig a meghatározott fogadónapokon bejelentés nélkül érkezhettek, és mindenki hozhatott magával még egy valakit. Voltak, akik kézirattal a hónuk alatt jöttek, és olyanok is, akik korábban elküldött művekről várták Babits véleményét. A szerzők nem remegő kézzel, csatolt fájlként küldték el új műveiket, hanem sokszor Babitséknál, remegő térdekkel, mindenki előtt olvasták fel szerzeményeiket.

A visszaemlékezésekből még azt is tudjuk, mit ettek-ittak ezeken az éjszakába nyúló délutánokon a vendégek:

Török Sophie habos kávéval, vajas pogácsával és kuglóffal várta a társaságot, és ahogy a beszélgetés lassan az éjszakába nyúlt, előkerült a bor, a bólé és mellé szardíniás és sonkás szendvics.

Nyaranként pedig a társaság kiköltözött a kis belső udvarba inni és beszélgetni, ahol számos, később híressé vált vers hangzott el először közönség előtt. Ha pedig nem otthon töltötték az estét, gyakran a közeli Centrál kávéházban lehetett őket megtalálni. A kávéháztól pár percre töltötte utolsó éveit az ekkor már súlyosan beteg Ady Endre, és fiatal felesége, Boncza Berta, aki később Csinszka néven vonult be az irodalomkönyvekbe.

A Veres Pálné utca 4–6. lett Ady Endre életének első és utolsó pesti otthona. A nagyjából száz négyzetméteres lakás két ember számára kicsinek számított, de legalább világos volt, és tartozott hozzá saját fürdőszoba – nem mindennapi dolog a korabeli Budapesten. A lakás Boncza Berta apai öröksége volt, aki nem volt a lánya szifiliszes vőlegényének legnagyobb drukkere, és kikötötte, hogy a pár második házassági évfordulója előtt nem is látogatja meg a fiatalokat.

Boncza nem érte meg az évfordulót, viszont ráhagyta a lányára a Veres Pálné utcai lakást, ahova Csinszka 1917 őszén be is költözött a költővel. Boncza Berta lelkesen, egy friss feleség lendületével rendezte be az új otthont és ápolta a férjét,

még arra is gondolt, hogy posztóval borítsa be a padlókat, mert a súlyosan beteg költő nehezen tudott aludni a felesége cipőkopogásától.

Azonban Csinszka a háborús nélkülözésen semmilyen leleményességel sem tudott segíteni: a lakás gyakorlatilag fűtetlen volt, a hideg pedig szinte teljesen ágyhoz kötötte a beteg költőt. Ady Endre végül minden óvintézkedés ellenére megfázott, és tüdőgyulladást kapott. Egyik nehéz, álmatlan éjszakáján darabokra tépte a bibliáját és a belső kötéstáblára ráírta a megfeszített Krisztus utolsó szavait: „Istenem, istenem miért hagytál el engem?”

Végül 1919. január közepén szállították be a Városliget mellett működő szanatóriumba a költőt, aki közben végig attól rettegett, hogy az őrültek házába kerül. Ady Endre, több generáció bálványa pár nappal később, január 27-én álmában halt meg. A halálát követő hónapban, 1919 márciusában a Nyugat dupla számmal emlékezett róla, mintegy harminc kollégája búcsúzott a folyóirat legmeghatározóbb szerzőjétől. „Ady meghalt. Gyűjtsétek össze minden sorát, minden gondolatát. Mennyi kincs hever még elszórtan. Majd ha együtt lesznek a kincsek mind... jövünk, mérünk, nevezünk, számolunk – gazdag örökösök” – írta Babits Mihály, Kosztolányinak csak Mis.

A cikk címe idézet Adytól. Ha szívesen csatlakoznál hozzájuk, jelentkezz a hosszúlépés.járunk? Perverz költészet: vendégségben a Nyugat első generációjánál című városi sétájára!