„Valaha magyar költő volt, de most már jobban van. Berlinben él” – írta Simon Márton költő – ezúttal kiadóként – Dunajcsik Mátyás korszaklezáró magyar nyelvű verseskötete, az Ég elé. A könyv Dunajcsik 2006-19 között született verseit tartalmazza, ez tény. Azt pedig, hogy a valaha mit jelent, mindenki eldöntheti az interjú elolvasása után, amelyben szó lesz a kategórikus elhatárolódás gesztusairól, identitáskeresésről és egy Esterházy-hajú, fura figura alakváltásairól.

444: Egy angol nyelvű kiadvány önéletrajzában exmagyarnak nevezed magad, miközben az Ég című kötet verseiből pont az ellenkezője árad, hogy nagyon is magyar vagy.

Dunajcsik Mátyás: Ez a könyv a magyar nyelvű költészeti tevékenységemnek az összefoglalása, szóval természetes, hogy ez egy ízig-vérig magyar anyag, már a címe is egy többértelmű, lefordíthatatlan magyar szójáték. De egyben lezárás is, mivel mostanra már négy-öt éve főleg német és angol nyelven írok.

De le tudod ezt tenni mint valami kabátot, ez csak elhatározás kérdése?

Kezdjük egy kicsit távolabbról! Amikor megszületsz, az anyakönyvi kivonatodba négy adatot jegyeznek fel: a nevedet, a nemedet, a szüleid nevét és az állampolgárságodat. A 19. századi filozófián alapuló, etnonacionalista állam- és világkép szerint ez a négy dolog az, ami örök életedre meghatároz, és amit nem tudsz megváltoztatni. Holott manapság rengetegen vagyunk, akik másik országban, akár más állampolgársággal élnek, mint amivel megszülettek – főleg Berlinben, ami mindig is az otthontalanok otthona volt. Ha pedig hozzám hasonlóan a queer közösség tagjaként élsz, ráadásul rengeteg transz barátod van, mint nekem, akkor azt is pontosan tudod, hogy a fenti négy közül valójában a többi sincsen kőbe vésve. Én szerencsés voltam, mert a szüleim mindig is hihetetlenül támogatóak és elfogadóak voltak velem szemben, de rengeteg queer barátom van, akiknél a vér szerinti család helyébe a választott családjuk lépett, mert a szüleik kitagadták őket. És sokan közülük megváltoztatták a társadalmi nemüket és a nevüket is.

Ami a nyelvet illeti, a hagyományos 19. századi világkép azt is adottnak veszi, hogy az anyanyelved azonos az állampolgárságoddal, és ha beleszülettél egy nyelvbe, akkor csakis ezen a nyelven tudsz majd bármilyen irodalmat – pláne költészetet – művelni. A konzervatív mainstream ezt is, ahogyan a társadalmi nemek szigorú szétválasztását, örök időktől fogva létező természeti törvénynek igyekszik beállítani, miközben valójában ez mind 19. századi találmány. Az anyanyelv mindenek fölött álló státuszát konkrétan 1813-ra, Friedrich Schleiermacher A fordítás különböző módszereiről című esszéjére lehet visszavezetni, amit aztán nem sokkal később persze arra használt a művelt német értelmiség, hogy amellett érveljen, miért nem lehetnek zsidó származású szerzők soha igazán részei a német irodalmi nemzettestnek. Szóval az anyanyelvkultusz kétélű kard: egyfelől fontos alapja a nemzeti önrendelkezésnek és a kisebbségi nyelvek védelmének is, másfelől azonban az etnikai alapú kulturális kirekesztés egyik leghatékonyabb eszköze, különösen az irodalom terén.