Itt, ott és mindenhol – a magát „szemléletformáló színházi szerveződésnek” nevező Dante Casino legújabb előadása a Jurányi Házban. Zenés körúti road movie fiatal felnőtteknek és az ügyeikre nyitott érdeklődőknek trash-muppetekkel, a Dante Casino színészeivel és vendégeivel – így az előadás színlapja. De ez a bonyolult felvezetés ne riasszon el senkit, szól ez az előadás mindenkihez, legyen bármilyen korú. Pont olyan, mint a hétköznapjaink, akár a Z generációhoz tartozunk, akár boomerként szokjuk az új világot: töredezett, gyorsan változó klipéletek villannak fel a szemünk előtt, 2-3 perc, 1 sors, igazi színház. A rendező Pass Andreát kérdeztük róla.

444: Nagyon szerettem az előadásban a klipszerű, töredezett, kimerevített pillanatokat, amelyek néha egészen katartikusak tudtak lenni, másrészt viszont ez a töredezettség akadályozhatja a mélyre ásást, inkább csak erős pillanatok felvillantására képes. Mit gondolsz erről?

Pass Andrea: A színházban az szokott működni, amit felismerésként él meg a néző. Ennek az időzítése, és hogy mennyi ideig tartsuk ki a ráeszmélés hatását, fontos rendezői döntés. Nekem egyébként is elegem van abból a színházból, ami túl komolyan veszi önmagát. És igen, ebben az előadásban van egyfajta lezserség, a szabályok felrúgása, a montázs-szerkezetben is például, ahogy csak felvillannak dolgok, sok apró szilánkból tevődik össze a probléma, a szereplőknek így nincs idejük „sajnáltatni” magukat. Ez a fajta szerkesztés nem jelenti azt, hogy nincs mögötte komolyan vett munka, sőt. Ezt a formát a problémafelvetés egy sokkal elegánsabb módjának tartom. De azért örülnék, ha bizonyos pontjain szívbemarkoló is tudna lenni az előadás.

Abszolút tud, és nem csak a negyvenes tanítónő, Julika néni monológja, de a fiatalok elharapott félmondatai is, például, hogy „kéne egy terv. Valamiféle perspektíva. Legalább egy lila köd”.

Ez például egy nagyon fontos rész a darabban, ami egyébként egy gíroszosnál egy trash muppet szájából hangzik el. A Covid idején kezdtem el aggódni ezért a generációért: az unokahúgomon – akivel nagyon szoros a kapcsolatom – és a barátain láttam közvetlenül, hogy milyen nagy bajban vannak a fiatalok. Egyébként pont ő írta az egyetlen vendégszöveget a darabban. A színház mint közösségi élmény az „összelélegzéssel” tud segíteni, azzal, hogy tudatosítja, nem vagy egyedül a problémáiddal. Képes enyhíteni a fájdalmon, hogy a színpadon „valaki kimondja helyettem is”.

Megerősítést adhat az embernek, ha látja, hogy nem csak ő ilyen tehetetlen „árva”.

Persze el tudod panaszolni a barátoknak, hogy mennyire nem akadálymentes még mindig ez a város, és hogy ez borzasztóan megkeseríti az életed, de egészen más – azt is megkockáztatom, hogy felemelő érzés –, ha egy mozgásában korlátozott fiatal lát a színpadon egy hasonló, ráadásul nagyon szimpatikus karaktert, aki ugyanazzal a problémával szív nap mint nap. És egészen más megélés egy színdarab főhősén keresztül szembesülni a szorongásaiddal. Ez a szintje a mentális sérülékenységnek, ráadásul ennyire sok embernél, az én fiatalkoromban biztos nem volt jellemző. Igaz, az egyetem elvégzése után én is átéltem a depresszió poklát, gyógyszert is kellett szednem rá, de az leginkább az apukám halálával függött össze.