Mivel foglalkoztak a magyarok a nagy világégés előestéjén?

Csaknem 1500 fénykép került fel a Fortepanra Inkey Tibor fotóművész hagyatékából, melyek 1936 és 1941 között készültek. A fényképész hivatalosan i-vel írta a nevét: ezt onnan tudom, hogy a nagyapámról van szó. Ezeket a képeket azonban én is most látom először, hiszen túlnyomó többségük negatívként lapult a hagyatékában, mígnem apám (Inkei Péter) és szintén fotóművész nagynéném, Inkey Alice a Fortepan rendelkezésére bocsátották őket. A tömérdek fotóhoz még csak most készülnek a képaláírások, de így is rengeteget mesélnek a korszakról, hiszen Inkey Tibor akkoriban olyan lapoknak dolgozott fotóriporterként, mint a Színházi Élet, a Magyarság, vagy a Pesti Hírlap. A Fortepan páratlan gyűjteményének egy olyan tartománya, az ostrom előtti békeévek képi világa gazdagodott a többszörösére, aminek rajta kívül Bojár Sándor, nagyapám fiatalabb pályatársa a reprezentánsa. Ő készítette Inkey Tiborról és más fotósokról a Fortepan 177027 számon elérhető jellegzetes életképet.

Nagyapámból véletlenszerűen lett fotós: tizennégy évesen Székesfehérváron sétálva vettek észre az apjával egy hirdetést, melyben egy helyi fényképész inast keresett. Bekopogtak hozzá, nagyapámat fel is vették, és ott tanulta meg az alapokat, három évvel később pedig már segéd lett egy nagykőrösi fotós műtermében. Önálló műtermet aztán Sümegen nyitott, majd 1933-ban Budapesten indította el a fotóriporteri szolgáltatását, melyet számos korabeli lap igénybe vett. A most ábrázolt korszakban az egyik legfoglalkoztatottabb fotóriporter volt, a Múzeum körúton elegáns műterme is volt, aztán az egészet elvitte a háború és az államosítás, ő pedig a MAFILM standfotósaként folytatta karrierjét. Állófotózással már a háború előtt is foglalkozott: akkor készült talán legismertebb képe is, a Karády Katalint ábrázoló portré. Tavasszal már a Fortepan és a Capa Center szentelt egy kiváló összeállítást Inkey Tibor életművéből, ott bővebben ismertetik az életútját, mi koncentráljunk inkább a most felkerült képekre.

Ezen az 1483 fényképen egyszerre tűnik Magyarország vészjósló helynek egy példátlan világégés küszöbén, illetve kedélyes európai országnak, ahol elegánsak az emberek, tiszták az utcák és takarosak az üzletek portáljai. Budapesten már egymást érik a náci Németország és a fasiszta Olaszország hivatalos delegációi és a katonai parádék; hatalmas tömeggyűlést tart a nemzetiszocialista Nemzeti Front, a belvárosban pedig légvédelmi gyakorlatot tartanak – egy ország készül a háborúra, mondaná az utólag okos szemlélő. Csakhogy sokkal több olyan fotó van, ami arról árulkodik, hogy az emberek egyáltalán nem foglalkoznak a nemzetközi helyzettel vagy az egyre inkább jobbra tolódó országgal, hanem élik az életüket: moziba és meccsre járnak, kutya- és autószépségversenyt rendeznek, strandolnak, és közben a háttérben felvillan a korabeli Magyarország békés arca.

A Horthy-korszakról tudjuk, hogy a harmincas évek második felétől egyre élhetetlenebb lett sok honfitársunk számára: a zsidótörvények egyre többeket fosztottak meg alapvető jogaiktól, a politikai másként gondolkodókat üldözték, és a neonfényes budapesti belvárost külvárosi nyomortelepek és nehéz sorsú falvak ellensúlyozták. Nagyapám karrierjének mégis ez az időszak volt a csúcsa: amellett, hogy keresett portréfotós lett, szinte minden fontos eseményen jelen volt, az 1938-as eucharisztikus világkongresszustól kezdve kormányok beiktatásáig és nemzetközi sporteseményekig. Évtizedekkel később, amikor sokszor évekig hiába várt valaki egy telefonvonalra, tényleg sci-finek hatott nagyapám jó párszor hallott sztorija, hogy amikor telefont rendelt a műtermébe, a készülék másnap már ott állt az asztalán, bekötve.

A képek továbbá rávilágítanak egy fontos tévedésre is: az Orbán-rendszert előszeretettel hasonlítják a Horthy-rendszerhez, és ha kizárólag a politikusok revansista, nacionalista lózungjaiból, meg az árvalányhajas-díszmagyaros esztétikából indulunk ki, akkor ez helyénvalónak is tűnhet. Fontos különbség azonban, hogy ezekkel párhuzamosan mégis csak létezett egy polgári, működő Magyarország, ahol nem csak az elit járt jól szabott ruhákban, ahol az infrastruktúra működött, az államigazgatás kiszámíthatóbb volt, és az ország a feketeinges csőcseléket leszámítva komolyan Európa részének gondolta magát. (Évtizedekkel később ugyancsak a „polgári Magyarországot” tűzte zászlajára a mostani elit, de ez már akkor is csak politikai termék volt.) Ezeken a fotókon Budapest is egy nyüzsgő európai nagyváros képét mutatja, ahol rendezettek és ízlésesek a kirakatok, rendben vannak tartva a közterek, a város folyamatosan épül és modernizálódik. Nem véletlen, hogy számos akkor emelt középület – például a fotók egyikén is felbukkanó pasaréti ferences templom – ma is ékessége a városképnek, míg mostani utódaikról ilyesmit nehéz elképzelni.

Épp ezért hiába fontosak a politikai és társadalmi eseményeket, rendezvényeket megörökítő fotók is, a képek közül igazán a mindennapi életből elkapott pillanatok árulnak el sokat a harmincas-negyvenes évek fordulójának Magyarországáról. Az alábbi válogatásban is ezek játsszák a főszerepet:

1.

„Az ember utazik a villamoson, újságot olvas. Egyszerre nagy dörrenéssel kivágódik a kocsi ajtaja és az egész világon közismert csámpás, kacsázó járással belép a villamos belsejébe Chaplin – kalauzruhában” – így kezdődik a 8 Órai Újság cikke Szántó Lajos villamoskalauzról, aki nagyon hasonlít Chaplinre. Össze azért nem kevernénk kettőjüket, de a kalauzról készült portré önmagában is nagy kedvenc.

2.

Több fényképen is feltűnik egy bizonyos Meinl Gyula kirakata: az osztrák Julius Meinl üzlethálózat (mely a rendszerváltás után is újra felbukkant Magyarországon, míg fel nem váltotta a rosszemlékű Match/Smatch) alapítójának nevét is magyarosították akkori szokás szerint. Így tettek Wilhelm Miklas osztrák elnökkel is, aki 1937 tavaszán látogatott fővárosunkba, és a falragasz szépen be is harangozza a látogatást. Kevesebb mint egy évvel később az osztrák nácik által amúgy is gyűlölt Miklas már nem volt elnök, Ausztria pedig már nem volt önálló ország.

3.

Egy tucat nő és egy férfi pózol a kamerának az egri városi strandon: vajon a balról a harmadik nő, aki épp elfordítja a fejét, szándékosan nem akarta megmutatni magát az örökkévalóságnak? Abból kiindulva, hogy neki van talán a legmenőbb frizurája, valószínűleg rosszkor fordult rossz felé. De a részletek miatt is el lehet veszni ebben a képben, és nem lehet nem gondolni rá, mi lett vajon a Schwarcz testvérekkel és órakereskedésükkel – a fellelhető adatok alapján sajnos semmi jó.

4.

Véletlenszerű üzletportál-fotó: ezeket az egységes, letisztult táblákat borzasztóan lehet irigyelni 2025 Budapestjéből, ahol fizikai fájdalmat okoz körbenézni a Nagykörúton vagy a Rákóczi úton. A Központi Tejcsarnokot se lenne rossz ötlet feltámasztani, de még inkább az olyan lelkiismeretes iparosokat, mint Lepenye Antal, aki az Arcanumban fellelhető Lábbelikészítők Lapja tanúsága szerint fontos szerepet játszott a lábbelikészítők érdekképviseleti szervezetében.

5.

Ha egy képben kéne ábrázolni a Horthy-rendszert, ez tökéletesen alkalmas lenne rá.

6.

Kotányi János jó ötven évvel azelőtt alapította meg világhírű fűszercégét, mely túlzás nélkül írhatta rá a világmárka megjelölést a pirospaprika őrleményére. Hogy ez egy üzlet-e, vagy valami más helyisége a vállalatnak, az ebből a képből nem derül ki, de pont ez az elkapott pillanat, aminek az összes kis részletén jó elidőzni.

7.

Maugsch Gyula dán dogot ábrázoló szobrát, a Figyelő kutyát 1938-ban avatták fel a mai Hűvösvölgyi út és a Pasaréti út sarkán, de homályos okokból 1952-ben áthelyezték a VII. kerületbe, ahol a mai napig látható. Ez a környék ma forgalmas, zajos és messze nem olyan idilli, mint ezen a fotón. Ehhez hasonlóan a házak is már csak nyomokban mutatják azt a nagypolgári eleganciát, amit annak idején a dán dog őrzött.

8.

Ez alapján elég nehéz megtalálni, melyik iskoláról van szó, de ez semmit nem von le a tornatermi fotó értékéből.

9.

A mára elfeledett Nelson Eddy a harmincas évek egyik legnépszerűbb énekese volt, akinek musicaljei Hollywoodot is meghódították: leghíresebb filmje a Rose Marie volt, és az egy évvel későbbi Rosalie óhatatlanul is egy rosszul leplezett kísérletnek tűnik egy újabb bőr lehúzására. A magyar nézőket azonban inkább egy mellékszereplő, az Amerikában Ilona Massey néven ismert Hajmássy Ilona révén igyekeztek becsalogatni: Hajmássyt az új Marlene Dietrichként próbálták eladni, mérsékelt sikerrel, de így is szerepelt pár hollywoodi sikerfilmben. A Teréz körút 60. pedig egykor ilyen elegánsan nézett ki.

10.

Ez a kutyakiállításra érkező pár egyszerűen csak őrült menőn néz ki, a kutyájuk nem különben.

11.

Mintha az első magyar sci-fi film forgatásán járnánk, és miért is ne: addigra már a robot szót bőven megalkotta Karel Čapek (bár valójában a bátyja, Josef találmánya volt). Valószínűleg az igazság ennél jóval kevésbé vadregényes (a leírás szerint ez egy szobrászműhely).

12.

Nem sikerült kideríteni egyelőre, kik a résztvevők ezen a hokimeccsen, de a lényeg itt is az egész miliő: a mindennemű védőfelszerelés hiánya; a kapusnak ugyanolyan sapkája van, mint a focikapusoknak is volt; a zsúfolásig telt lelátók és persze a háttérben a Hősök tere.

+1:

Bojár Sándor fentebb már említett fotója budapesti fotóriporterekről, 1939-ből.