• A szabadság is teli van veszéllyel, ugyanúgy, mint a színház - mondta a 444-nek Gálffi László, az Örkény Színház Kossuth-díjas színművésze, aki az alkotói szabadságáról két meghatározó darabbal tért vissza.
• Az egyik a Darvas Iván könyvéből készült monodráma, amiben a hangsúly a színész börtönben töltött éveire került, hiszen „megmutatta, hogy egy ilyen helyzetben lehet így is megélni a borzalmakat.”
• A darabot nem kellett aktualizálni, de néhány mondat így is úgy hat, mint a tökönrúgás. Nem véletlen hagy azoknál akkora szüneteket. Őt a reménytelenség és a hiábavalóság akadályozza meg abban, benne akarjon lenni a politikában.
• A Szerelemben Pogány Judittal játsszák, a darab egy idős házaspár végnapjairól szó. „Mácsai azt mondta, neki az volt a nagy élmény, hogy mi, akik tényleg nem mutatunk meg az életünkből semmit, mert nem tartozik senkire, a színpadon kijátsszuk a magányunkat.”

444: Egy év alkotói szabadságra ment 2023 őszén, ahonnan két darabbal tért vissza, a Szerelemmel és A Darvassal, ami Darvas Iván Lábjegyzetek című önéletrajzi könyve alapján készült. Mindkettő saját ötlet volt, és valamilyen módon a leálláshoz kötődött. Az időbeli egybeesésen kívül van köztük bármi összefüggés?

Annyi, hogy egyik vonzza a másikat. Egyébként engem először kinevettek, hogy egy évre kiszállok.

Ki nevette ki?

A szakmában voltak olyan megjegyzések, hogy „mi az, hogy alkotói szabadság?!”, meg „mit fogsz most csinálni?!”, még egy rádióriportban is elhangzott, micsoda dolog, hogy egy színész szabadságra menjen. Én viszont azt mondtam, leállok, elfáradtam, és az utolsó kör előtt szükségem van arra, hogy átgondoljam, mit szeretnék még az életben.

Ezt valóban át kell gondolni. Amikor megy, akkor az ember nem akar leállni, amikor meg nem megy, akkor úgy érzi, muszáj csinálni, hogy valami történjen, és közben észre sem veszi, hogy marha gyorsan elröpülnek az évek. Én több mint száz szerepet játszottam színházban, évente legalább hármat, de nem kell annyit.

Nem tudom, feltűnt-e, de azóta más is elgondolkodott ezen, és mondja, hogy kiszáll, vagy átadja az igazgatóságot. Ilyen leállásra szerintem mindenkinek szüksége lenne, ha megengedheti magának, ami a mai világban nem könnyű. Nekem sokat segített a Prima Primissima díj, mert adott egy anyagi biztonságot.

Én egyébként mániákus vagyok: Rimbaudtól Lénárd Sándoron át A Darvasig ráharapok dolgokra, amivel évekig jól elvagyok.

A Szerelem valóban az én ötletem volt. 70 évesen nagyon nehéz darabot keresni úgy, hogy az jó szerep is legyen. De eszembe jutott, hogy ha már visszajöttem, és úgy jöttem vissza, hogy még élek, és a sok betegsége ellenére itt van Pogány Jutka is, akkor csináljuk meg. Ördög Tamás rendező és Mácsai Pál is rögtön rákapott. Mácsainak egyébként rendkívül nagy érzéke van arra, hogy mit mutassunk be. Volt, amiben abszolút nem hittem, hülyeségnek tartottam, és még mindig játsszuk.

A „még élek” arra vonatkozott, hogy a szabadsága alatt nagyon beteg lett, sületlen hústól komoly bakteriális fertőzést kapott, és annyira legyengült, hogy újra kellett tanulnia járni. Erről hosszan beszélt a Magyar Narancsnak.

Az is közbejött, meg minden közbejött.

Arról is mesélt, hogy Metzben fényes nappal, a belvárosban magára szállt egy agresszív drogos, és abban a pár percben, míg oda nem ért a rendőrség, nem volt benne biztos, hogy ezt a helyzetet meg tudja oldani.

Az első fele nagyon jó volt az utazásnak, a második nem. A szabadság is teli van veszéllyel, ugyanúgy, mint a színház. Mi sikerül, mi nem, ha egymás után bukunk, ha nem tud az ember megújulni, nem tud mit mondani, mert nem érdekli az embereket, az ugyanolyan veszélyes. Van egy generáció, akit képtelenség megfogni nekünk, őket csak a Kertész utcai Shaxpeare-mosóval lehet. Ami természetes.

Az előbb azt mondta, azért találta ki a Szerelmet, hogy „legyen valamit játszani”. Azért az a darab nem a „valamit” kategória, ilyen őszinte és megrendítő előadást még nem láttam, két színészóriás eljátssza a halált.

Igen, hát Haneke a bűnös, ő írta meg ilyen rendkívül jól és pontosan. Ez egy az egyben a film szövege.

A nagy kihívás az volt, hogy hogyan lehet ezt nagyszínpadra átvinni. Azt találták ki, hogy az egész színpad üres, csak mi vagyunk ketten. Ez egy elvont tér, a lényeg a kitaszítottság és az önmaguk által vállalt különválás. Ebbe néha bejön a világ, ami természetesen nem normális. Nem ők a nem normálisak, hanem a világ. A történet lineáris, tudjuk előre, mi lesz, csak a jelenetektől és a két színésztől függ, hogy ez mennyire érdekes.