• Tűnhet úgy, hogy minden rendben van, de egy kis pöccenésre minden szétomlik - mondta Nagypál Gábor színész a 444-nek.
• Arról is beszélt, a független színházi szféra azért működőképes, mert „nagyon sok ember iszonyatos mennyiségű szellemi és fizikai munkát tesz bele ingyen, hitelezve vagy bízva a szebb jövőben”. Ez a helyzet az emberekből „aránytalanul sokat vesz ki, nagyon alattomos módon.”
• Sok a pályaelhagyó, a megszűnő társulat. Nagypál Gábornál húsz éve rezeg a léc, de annyira soha nem volt mélyponton, hogy otthagyja a szakmát.
• A Stúdió K-ból csaknem 20 év után váltott a Budaörsi Latinovits Színházba, de mindkét helyen játszik. Az nagyon fáj neki, hogy a Szikszai Rémusz vezette Vádlit bármiféle szakmai indok nélkül megfojtották.
• Rendszert egyszer már váltott, amikor Szerbiában megbukott Milosevic. Még egyszer nem csinálja, mert úgy érzi, ebben a politikai kultúrában nem tudna tiszta maradni.

444: Az idei évad is nehéz körülmények között indult a Stúdió K-ban, állami támogatás híján úgy kell összekalapozni a pénzt. Milyen kilátásai vannak a színháznak?

Nagypál Gábor: Erre ugyanazt tudom mondani, amit az elmúlt 15 évben mindig: ezt egyszerűen nem lehet tudni. Évek óta az van, hogy nagy nehezen elindulunk, és február 28-ig, amíg tart az amúgy értelmezhetetlen támogatási periódus, megvagyunk. Utána – ahogy félig-meddig viccesen szoktuk mondani, - jön a „részvényesi időszak”, amikor úgymond ingyen játszunk abban a reményben, hogy egyszer majd jön a következő bevétel támogatásból, jegybevételből, adó 1 százalékból, ilyesmiből. Ebben a 3-5 hónapban tulajdonképpen meghitelezzük a munkánkkal a színház működését, és amikor bejön a pénz, ki vagyunk fizetve. Nem látom, hogy ez mitől változna, bár nyilván reménykedem.

Az utóbbi években romlott a helyzet?

Úgy is mondhatnám, hogy inflációkövetően romlik, pont annyival rosszabb, mint amennyivel az egész országban az. Hiába nőttek a költségek, a mostani évadig nem változott érdemben a jegybevételünk, mert árérzékeny a közönségünk. Most magunkhoz képest százalékosan nagyot emeltünk, amitől féltünk is, de hál’ Istennek nem pártoltak el a nézők, ezt még hajlandóak kifizetni.

Egy másik társulat előadásán a színészek megállították a tapsot, majd kérték a közönség támogatását. A Stúdió K-ban is előfordult, hogy egy támogatási kampányhoz forgattak videót a darab végén. Az ilyen akciókkal meddig lehet elmenni?

Ameddig van rá ötlet, de ez már a végső kétségbeesés, hogy valahogy látszani kell. Közben ellentmondásos a helyzet, hiszen akikhez eljut az üzenet, nem tudnak rajta segíteni.

Vagy segítenek, ahogy tudnak, és a másik 82 tétel mellett még a „színházukat” is fizetik.

Pontosan. Akikhez viszont el kéne érnie, azok nagyon tudatosan csukva tartják a fülüket. Ez így fenntarthatatlan, és az egész szféra bőven azért működőképes, mert nagyon sok ember iszonyatos mennyiségű szellemi és fizikai munkát tesz bele ingyen, hitelezve vagy bízva a szebb jövőben.

Látjuk a pályaelhagyókat, a megszűnő társulatokat, és senkin nem lehet számon kérni, hogy elfogy a kapacitása, kiszáll, folytatja máshol vagy csinál valami mást.

Önnél is rezgett már a léc?