• Babonából nem mondja el Dragomán György, hogy miről szól a legújabb regénye, amin régóta dolgozik. Abban bízik, jövőre tényleg elkészül vele, akkor viszont nem egy könyvvel jön ki, hanem többel, mert párhuzamosan máson is dolgozik.
• Egy-egy regényt évekig ír, egészen különleges technikával. A munka feléig, kétharmadáig csak intenzív képeket és az azokból kiinduló jelentek kaotikus forgatagát látja, utána áll össze a történet.
• A sztorival magát is meg kell lepnie. „Ezért jó írni, ezért érdemes csinálnom, mert leírhatatlan érzés, mikor a sok szilánkból látszólag hirtelen összeáll a történet és működni kezd.”
• Gyerekkorában Marosvásárhelyen élt, egy igazi, kemény diktatúrában. 13 évesen (1986-ban) kezdett írni, az első novellája arról szólt, hogy egy Istenkirály zsarnokot egy revolverrel fejbe lő a főhős.
• Azt mondja, „a hatalom mindig ki akarja üresíteni a nyelvet, azt akarja, hogy a szavak elveszítsék a jelentőségüket, mert akkor sokkal nehezebb lesz gondolkodni.”
• A hatalom lélektanáról, a diktatúrákról a nyelvi modellek veszélyeiről és az Esterházy alkotóházról is beszélgettünk Dragomán Györggyel, az egyik legjelentősebb kortárs magyar íróval.

Éppen a legújabb nagyregényén dolgozik. Miről szól és hány éve írja?

Bonyolult a kérdés, mert többfelé ágazott a könyv, amin dolgoztam.

Ezek szerint kész?

Ha kész lenne, most egy sokkal boldogabb íróval ülne szemben, bár most sem vagyok rosszkedvű. Azt, hogy miről szól, nem mondhatom el. Ez egy egyfajta babona nálam, hogy nem tudok könyvekről beszélni, amíg írom őket, mert benne vagyok, és ha elkezdem mesélni, akkor ki kell belőle lépnem.

Semmit nem lehet elmondani róla?

Hát, nem nagyon.

Hány éve írja?

Ezt is nehéz megmondani, mert az egy könyvből több lett. Párhuzamosan írok sok szöveget, majd egyszer összeszámolom a végén, hogy mennyi munkaóra van benne. Ez nem helyes egyébként, egy profi nyugat-európai író általában kétévente ír egy regényt, és úgy van vele, hogy nem érdemes novellát írnia.

Nekem viszont túl szerteágazó a fantáziám, és már megtanultam, hogy ha valami közbejön, úgy értve, hogy meglátok valamit, akkor érdemesebb inkább megírni, mint megpróbálni kikerülni. Ilyenkor sajnos ki kell jönni a könyvből, nyílnak mellékvágányok, és egy nagy labirintusban bolyongok.

Amikor az első regényemet írtam, mániákusan azt hittem, hogy ha bármi mást csinálok, akkor nem fogom tudni befejezni.

De műfordított közben, nem?

Persze, az most is előfordul. Nálam az írás enciklopédikusan működik, sokszor megtörténik, hogy mellékesen elkezdek írni egy novellát, de aztán látom, hogy abból valami nagyobb lesz. Hiszek abban, hogy egy kis szövegben mindig ott kell lennie egy nagy szöveg lehetőségének is. Ez jó és rossz tulajdonságom egyszerre.

Szóval tényleg egy labirintus ez, de most már talán kijövök belőle, akkor viszont nem egy könyvvel fogok kijönni, hanem többel. Mindig úgy készülök, hogy a következő évben kész lesz. Remélem, most már tényleg utoljára kell így mondanom.

A Máglyát például kilenc évig írta. Hogy lehet ilyen hosszú ideig dolgozni egy regényen úgy, hogy amikor elkészült, ne akarja újraírni az egészet?

Amit egyszer kiadok a kezemből, azt én sose akarom újraírni.

Tényleg?

Amit megírok, az kész van, azt sose akarom újraírni. A munka végén nem vagyok elégedetlen a szövegeimmel, nem az a fajta író vagyok, aki gyűlöli elolvasni a régi szövegeit, visszalopja azokat a könyvtárból, és azt gondolja, hogy nem dolgozott eleget.

Nem, amikor én befejezem, akkor azt érzem, hogy tényleg készen van. Olyan, mintha egy gömböt raknék össze, és amikor kész van, onnantól kezdve az számomra egy tökéletes forma, abból aztán se elvenni, se hozzátenni nem kell és nem is lehet.

Nem is úgy értettem, hogy ne lenne kész, hanem úgy, hogy az ember stílusa változhat annyit az évek alatt, hogy sutának érezze, amit kilenc éve írt.

Nincs olyan, hogy amit régen írtam, annak a stílusa már ne tetszene. Az igaz, hogy sokszor az egy másik stílus.

Egy könyvön belül?

Egy könyvön belül nem, feltéve, hogy az a könyv regény. A novellásköteteimben sok stílusban és hangon írok, ott kiégett testépítők éppúgy szóhoz juthatnak, mint öreg énekesnők.

Nagyon gyakran előfordul, hogy hiába látok meg valamit és kezdem el írni, hirtelen megtorpanok, és nem megy tovább, akármit csinálok. Ez nagyon fájdalmas kudarc, és a pályám elején nagyon nehezen is viseltem. Azóta viszont megtapasztaltam, hogy évekkel később is be tudok fejezni egy szöveget úgy, hogy közben hozzá sem nyúlok. Sok olyan szövegem van, amiben van egy vágás, amit senki nem lát, én viszont tudom, hogy ott eltelt 2-4-8 év. Ilyen szempontból egységes, amit írok.

Kicsit úgy gondolok magamra, mint egy erdőkertészre. Elültetem a fát és néha egyszerűen nem tud elég gyorsan nőni. El kell telni időnek ahhoz, hogy megnőjön. Általában nem azzal van a baj, hogy amit régen írtam, nem volt jó, csak nem volt kész.

A Máglya első és utolsó darabja között tényleg eltelt 9 év, de lehet, hogy több is. Nehéz pontosan kiszámolni, és nem is érdemes, mert nagyon elkeserítő tud lenni. Általában nem lineárisan írok egy könyvet, úgy keverem aztán össze. Szóval úgy lehet ilyen sokáig dolgozni egy könyvön, hogy egyszerre sok mindent írok.

Ebben nem vagyok fegyelmezett, de megtanultam, hogy úgyis ki kell jönnöm belőle. Az első regényem, A pusztítás könyve írása közben nagy erőkkel próbáltam ellenállni A fehér királynak, majd mikor befejeztem azt is, egyszer csak megtaláltam A pusztítás könyve alatt írt jegyzeteimet, és rádöbbentem, hogy azok már a később regényfejezetekké váló novellák vázlatai voltak. Vagyis duplán találtam ki ugyanazt, pedig nem szoktam előre kitalálni szövegeket.

Néha azt érzem, hogy nem is én találom ki a szövegeket, hanem amit írok, az egy fordítás, és van egy eredeti.

Ez elég furcsa, honnan jön?

Talán annak is köszönhető, hogy fiatal koromban a műfordítást gondoltam az egyik legjobb íráshoz vezető gyakorlatnak. Fegyelemre és alázatra tanít, ha az ember lefordít egy Beckett regényt, legalább olyan sokat tanul az írásról magáról, mint Beckettről. Ezt a fordítói attitűdöt próbáltam átvinni az írásba is, a nehéz pillanatokban jó eljátszani a gondolattal, hogy igenis létezik egy már kész eredeti, nekem csak írássá kell fordítanom.

Nyilván az eszemmel azért tudom, hogy én írom a szövegeket, és nem egy másik univerzumba nézek át, és azt sem gondolom, hogy felső sugallatra készül, de azért csak azt gondolom, nem én döntök sokszor.

Nem úgy írok, hogy eldöntöm előre, mi fog most történni. Nekem azt meg kell látnom. Ez a része nagyon nehezen megmagyarázható és irracionális. Egy fehér fallal szembe ülve dolgozom, eszembe jut valahonnan egy kép, ha eleget nézem, megmozdul, aztán lassan megértem, hogy mi történik pontosan, és akkor többnyire meg is tudom írni a jelenetet. Ezért nagyon nehéz szinopszist írnom, ha kérik, például egy pályázathoz. Menet közben nem tudok ilyet írni, mert nem tudom, mi lesz.

Onnantól viszont, hogy megszületik egy ilyen működő jelenet, már nagyon nehéz, szinte lehetetlen megváltoztatni, hiszen az úgy van, ahogy lennie kell. Ezért sem szeretek filmet írni, mert ott gyakran az a rendezők mániája, hogy mindent át kell írni újra és újra. Én egyszer írom meg, amit megírok, de akkor az készen is van.

Mondta korábban, hogy a Máglya is egy képből indult.

Igen, abból, hogy valaki ráteszi egy halott mátyásmadárra a kezét. Nálam majdnem minden egy képből indul ki, vagy nagyon ritkán egy-egy elkapott mondatból.

Ebből a képből hogyan lett az az elképesztően összetett regény, amiben zsidóüldözéstől kezdve a besúgáson át egy diktatúra összeomlásáig minden van? Hogy alakul ki egy ilyen történet?

A Máglyánál az történt, hogy kifókuszáltam, a kézről, mint egy filmben, megláttam azt, hogy egy kert közepén fogja a főhős a madarat, és ott volt körülötte az egész város, benne a rendszerváltás forgatagával. Olyan volt, mintha egy örvénylő hurrikánt láttam volna felülről, bent középen a csendes kert volt a vihar szeme.

Ez olyan, mintha belül építenék egy házat, kőről kőre. Nem tudom, mi lesz a következő fejezet, párhuzamosan indítok különböző részeket. Ez egy nagyon rossz recept vagy egy nagyon jó recept.