A Káva Műhely, a színházpedagógia egyik úttörő csapata 2025-ben kezdte meg 29. évadát. Hiába van mögöttük számtalan sikeres részvételi és közösségi előadás, hiába beszélnek a legfontosabb kérdésekről iskolásoknak, a függetlenek kivéreztetése miatt már egy évvel korábban is csökkentett üzemmódban működtek. A tagok nem főállásban dolgoznak, túlélni próbálnak egy kényszerhelyzetben.

Ennek megfelelően közösségi adománygyűjtés előzte meg legújabb bemutatójukat, az És ti? című, zenés résztvevő színházi előadást, amely elsősorban középiskolásoknak szól. A darab irodalmi szövegek felhasználásával meséli el a 16. századi lókereskedő történetét, akivel csúnyán elbánnak a hatalmasok, de ő nem hagyja annyiban, és az állammal szembefordulva próbál igazságot szerezni magának. Mivel ez a darab nem utópia, a történet végét mindenki kitalálhatja az előadás megtekintése nélkül is. De Takács Gábor, a Káva művészeti vezetője, színész és drámatanár látja a jót is Kohlhaas Mihály történetében.

444: Majdnem 30 év nagy idő egy társulat életében. Említetted egyszer, hogy az eltelt évek alatt problémacentrikusabbak lettek az előadásaitok, vagyis sokszor nem egy irodalmi alapanyagból indultok ki.

Takács Gábor: Biztos volt ebben eltolódás, amit én egyfajta tudatosságként élek meg: vannak olyan témák, amelyekről beszélni akarunk, és lehet, hogy nem találunk hozzá megfelelő irodalmi alapanyagot. Amikor huszonévesen belevágtunk ebbe a műfajba, nem feltétlenül tudtuk, hogy mit csinálunk, korban el kellett érni oda, hogy azon kezdjünk el gondolkodni, milyen felelőssége van egy ilyen csoportnak a társadalmi közeg iránt, amelyben létezik. Ráadásul a színházi nevelés szinte előzmények nélkül jelent meg a rendszerváltozás utáni Magyarországon, sokan éreztük úgy, hogy nagyon hasznos és izgalmas utakra vezethet.

Mi volt annyira vonzó az osztálytermi előadásokban?

A 90-es évek elején egy meglehetősen sanyarú gyerekszínházi repertoár létezett csak Budapesten, az volt az alaphozzáállás, hogy beterelünk a nézőtérre egyszerre több száz gyereket, ráadásul különböző életkorúakat, és lenyomjuk nekik a történeteket. Éreztük, hogy más módokon kellene megszólítani őket a színházban, másrészt felvillanyozott bennünket, hogy pedagógiailag is meg lehetne újítani mindent.

Nem volt akkoriban jellemző az iskolai munkára, hogy csoportbontásban dolgozunk, nehéz problémákat vetünk fel, partnerként viselkedünk a gyerekekkel, nem válaszaink, hanem kérdéseink vannak.

Ez persze ma se mindenhol van így, de most már radikálisan jobb a helyzet. Különösebb képzettség nélkül is rögtön látszott, milyen jól működnek ezek a módszerek a gyerekekkel: ha őszintén kíváncsi vagy a fiatalokra, akkor kiderül, hogy mindenről van véleményük, és ha jó kérdéseket teszel fel, jól provokálod őket, abból nagyszerű dolgok sülhetnek ki. Abszolút revelatív módon hatott akkor ez az egész ránk.