J. M. W. Turnernek, a romantikus fesztészet angol mesterének képén először az égbolt drámai színei tűnnek fel. Tekintetünk ezután téved a vadul hullámzó tengeren hánykolódó hajóra. De az igazi tragédia a festmény alsó harmadában bontakozik ki.

A kép arra hív, hogy közelről és aprólékosan szemléljük a részleteket, és saját magunk rakjuk össze a történetet. Először csak a káoszt érzékeljük, aztán sikerül elkülönítenünk egy-egy tárgyat: bilincseket, emberi testrészeket, vadul csapkodó, szörnyszerű halakat és felettük köröző madarakat. Ezen a ponton már világos, hogy nem a lenyugvó nap festi veresre a vizet, hanem emberek vére. A húsukból állatok lakmároznak. Akik a kép hatása alá kerültek, többek között arról számoltak be, hogy érzik a sós víz illatát, és tisztán hallják a sikoltozást.

Az 1840-ben kiállított, Rabszolgakereskedők a halottakat és haldoklókat a tengerbe dobják, tájfun közeledik című festményről a művészettörténet feljegyzi, hogy azt a Zong nevű brit hajó története ihlette. Ezt a történelmi eseményt az angolszász világban sokan ismerik, és pár helyen magyarul is említik, hogy 1781-ben Luke Collingwood kapitány elrendelte a hajón szállított rabszolgák meggyilkolását, amikor elkezdtek kifogyni az ivóvízből.

De egy Amerikában ősszel megjelent könyv szerint a fenti két mondatba foglalt információk szinte mindegyike téves. Nem angol, hanem holland hajó volt, a neve nem Zong, hanem Zorg, a tömeggyilkosságot szinte biztosan nem a kapitány rendelte el, és közel sem csak halottakat és haldoklókat dobtak a vízbe, hanem egészséges nőket és többek között egy újszülöttet is. És ivóvízból volt elég.

A modern rabszolgaság elismert kutatója, Siddharth Kara fordulatos könyve szerint a vízbe vetett emberek halála nem volt hiábavaló: néhány bátor aktivista ezt a botrányt felhasználva érte el többmillió rabszolga felszabadítását, az egész romlott rendszer eltörlését.