Amikor elkezdtem olvasgatni a Hamnet című filmről szóló cikkeket a nagy angolszász lapokban, egyre feljebb szaladt a szemöldököm. Egymás után vallották be ugyanis az általában szigorú vagy cinikus kritikusok: bizony ők sírtak a moziban, ahogy mindenki más is. Ez a legjobbakkal is előfordul, a sírás és ennek megírása szintúgy, de azt már furcsálltam, hogy sok írásnak ez volt a fő üzenete. Csak pár példa:

• New York Times: Ezért sírtam a Hamneten
• Time: A Hamnet megríkathat, de ettől még nem lesz remekmű
• Los Angeles Times: Sírni vagy nem sírni?
• The Times: Sírtam-e a Hamneten?

Még azok sem tudták elkerülni a sorsukat, akiknek amúgy bőven volt bajuk a filmmel, mint a New Yorker szerzőjének, aki azt írta: „Szememet, bevallom, olyan özönvízszerű erővel öntötték el a könnyek, hogy egyszerre oltották ki és ébresztették fel a gyanakvásomat.” Több lap olvasói reakciókat gyűjtött, amelyek egymásra licitálták, ki mennyire bőgte szét az arcát, milyen hevesen borult a szomszéd széken ülő nyakába. Volt, aki tanácsokat osztogatott, hogyan lehet felkészülni az elkerülhetetlen könnyáradatra (sok zsepi, semmi smink). Az Independent odáig ment, hogy a film kapcsán pszichológusokat kérdezgetett a lelki és fiziológiai hatásokról, és így megtudhattuk: a sírás endorfint szabadít fel, de főleg annak segít, aki amúgy jó mentális állapotban van. Azt is elmondták, hogy

a veszteség és a fájdalom együttes megtapasztalása, mondjuk, egy moziban, amolyan közösségi katarzis lehet.

Mivel a Golden Globe-on a legjobb drámának kikiáltott film – dióhéjban – arról szól, hogy Shakespeare és a felesége próbálják feldolgozni 11 éves fiuk, Hamnet halálát, senki nem komédiát vár. De az érzelmek ilyen erejű kiáradása egyszerre gyanús és izgalmas. Meglehetősen sok filmben halnak meg emberek, és jaj, bizony, még gyerekek is – mégsem arról híresek, hogy ki mennyit szipogott rajtuk.

A meglepetés csak fokozódik, amikor a Hamnet közben a néző lassan rájön, hogy itt nem valami agyatlan nyomorpornót tolnak az arcába, hanem egy kétségkívül hatásvadász, ugyanakkor költői és összetett mesét. Amihez a kulcsot egy híres irodalomtörténeti esszében találjuk meg.