Öljük meg a gyilkost saját kezűleg, vagy hagyjuk inkább futni a nyomorultat?

Hány fickónak van pont ugyanott levágva a lába? – teszi fel a kérdést a Csak egy baleset c. Dzsafar Panahi-film egyik szereplője, és bár a válasz kézenfekvő, a bizonyossághoz nem elegendő. Arról nem beszélve, hogy a bizonyosság sem feltétlenül nyit teret a cselekvésnek, ahhoz meggyőződésre, elszántságra, sőt a morális fékek kiiktatására is szükség lehet.

A tavalyi cannes-i fesztiválon Arany Pálmával díjazott film alapötlete furmányos, de a története nem annyira bonyolult. Napjaink Iránjának sötét országútján férj, feleség és kislányuk tart valahonnan valahová, menet közben elcsapnak egy kutyát, az autó megsérül. Megállnak egy műhelynél, melynek egyik alkalmazottja – Vahid a neve – felismeri a férfiban egykori kínzóját. Az arcát soha nem látta – a politikai foglyok szemét bekötötték a börtönben –, de a hangja gyanús, a műlába pedig hajszálra ugyanúgy koppan és nyikorog. A szívében feltör a bosszúvágy, nyomába szegődik, leüti, az autójába tuszkolja, kiviszi a pusztába, hogy élve elföldelje. A férfi hevesen tagad, azt állítja, csak egy éve veszítette el a lábát balesetben. Az egykori áldozat kételkedni kezd, visszapasszírozza a pasast a kisteherautóba, és útnak indul, hogy sorstársai segítségével kiderítse, valóban a vallatótisztet sikerült-e foglyul ejtenie.

A cselekmény egy nap alatt bontakozik ki, Vahid újabb és újabb emberekkel találkozik, óvatos baráttal, fejkendőt feltenni csak kényszerből hajlandó fotósnővel, házasodni készülő párral, heveskedő férfival, de teljes magabiztossággal egyikük sem állítja, hogy az összevissza hurcolászott ember valóban az, akinek sejtik. És ha mindez nem lenne elég, megcsörren rabjuk telefonja: a vonal másik végén a kislánya zokog, mondván, édesanyja rosszul lett, nincs magánál, hiába szólongatja. Itt egy újabb dilemma, egy ilyen helyzetben mit kell tenni?

A dilemmák dilemmája, avagy a fődilemma mégis az: öljük-e meg a gyilkost – már ha bebizonyosodik, hogy igenis ő az –, vagy hagyjuk futni a nyomorultat?

Az elvi-erkölcsös válasz alapvetően nem lenne bonyolult, csak hát nem mindegy, hogy milyen a kontextus. Márpedig a kontextus nem más, mint a 2020-es évek Iránja a maga valóságosságában. Ahol a gyilkos nem egyvalaki, hanem maga a rendszer. Amelynek ugye a rendező, Dzsafar Pahani is áldozata, ő is volt börtönben többször, a filmezéstől eltiltották, ezt a művét is titokban forgatta. Hogy a diktatúra slendrián a maga módján – meg lehetett valahogy csinálni ezt a filmet is –, azt nem lenne ildomos mentségnek tekinteni.

Mit is tudunk meg Iránról mint kontextusról a Csak egy balesetből? Mármint túl azon, hogy már azért börtönbe lehet kerülni – politikai alapon –, mert egy munkás a hónapokig visszatartott jogos bérét követeli? Vagy azon, hogy a rácsok mögött kínoznak, megaláznak, tönkretesznek, elpusztítanak ártatlan-ártalmatlan embereket? Miért is ne tennék, kockázat nincs, kényelmes-univerzális magyarázat van: aki bűnös, megérdemli, aki mégsem, a mennyországba kerül.

A film igazi színei ugyanakkor az apróbbságokban mutatkoznak meg. Az utcákon kóborló kutyákban, a fotósnő fülbevalóiban, a hétköznapi korrupció ábrázolásában. De másfelől abban is, ahogy a lerobbanó kisteherautót nyomban segítenek eltolni a benzinkútig a járókelők.

Fura, de a kezdetben kimondottan feszült film mégsem nyomasztó vagy sötét. Aki olyan leírásokat talál az interneten, amik szerint a Csak egy baleset thriller lenne – én láttam ilyet –, az ne vegye készpénznek ezt a butaságot. Semmi sem áll tőle távolabb, mint hogy klasszikus-szabályos bosszúfilm legyen. De az se ijedjen meg tőle, aki tart az iráni filmek ismert lassúságától és fókuszálatlanságától. Panahi ügyesen szerkeszt, a néző érdeklődését fenntartja, még humora is van. Nem az a harsányan röhögős, sokkal inkább abszurd. Amikor felbukkannak a mellékesre vágyó biztonsági őrök, és kiderül, hogy Vahidéknál nincs készpénzük, majd a két férfi jelzi, hogy sebaj, van náluk kártyaleolvasó, az például kicsit kibillenti a nézőt.

A lényeg, hogy Panahi megközelítésében a diktatúra nem valami nagyszabású dolog, amivel szembehelyezkedni is csak nagyszabású módon lehet. Annyira nem, hogy a nagy szavak sem nagyszabásúak vagy elsöprő erejűek, hanem szánalmasak. Ahogy a gyilkosok is szánalmasak valahol, minthogy áldozatok ők is. Az nem jó, hogy amikor ezt mondja a film, akkor didaktikusan mondja, de a bravúros záró jelenet helyrebillenti a dolgok egyensúlyát.

Ezzel együtt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy magának a filmnek is speciális kontextust teremt az, ami Iránban ezekben a hetekben és napokban történik. A hírhiányos állapotok ellenére látjuk, hogy recseg-ropog a rendszer, csak hát volt már ilyen máskor is, és az összeomlás eddig rendre elmaradt. Ha most megtörténne, akkor bizony a fentieknél is nagyobb kérdések kerülnének előtérbe.

A filmet a 444 élő rendezvényén premier előtt mutattuk be előfizetőinknek a Cirkóval közös szervezésben. A vetítés után Szily László és elnyomó rendszer elleni küzdelemben személyesen is tapasztalatokat szerző író, emberi jogi diplomata, volt politikus Haraszti Miklós beszélgetett a filmben felvetett morális és emberi jogi kérdésekről.