Mióta általánossá vált, hogy már nem a szülők házasítják a gyerekeket, és ezzel párhuzamosan egyre inkább beszűkülnek a hagyományos párkeresési csatornák, keletje van a csajozási kézikönyveknek és a randiguruknak. A műfaj bibliájának Eric Weber How To Pick Up Girls című 1968-as bestsellerét tartják, de istenigazából a kilencvenes években szökkent szárba a randitanácsadás, ami a Mystery néven nyomuló Erik von Markovik személyében médiasztárt is kitermelt. Köré szerveződött az a közösség is, melynek kialakulásáról Neil Strauss írt magyarul is olvasható könyvet The Game (A játszma) címmel, és nagyjából onnan eredeztethető a PUA (pickup artist) mozgalom, aminek aztán lettek magyar követői is (tőlük néhány nagyon cringe videó ment is egy kört az interneten egy időben). Ezek a fajta csábítástanfolyamok rengeteg kritikát kaptak, de valójában egy szélesebb jelenség tünetei voltak: annak, hogy az intimitás és az ismerkedés egyre inkább tanulandó készséggé vált az újabb nemzedékek számára.

Különösen igaz ez a mai Kínára, ahol a 2015-ig tartó egykepolitika következtében egész generációkban lett sokkal több férfi, mint nő. Ez többek között oda vezetett, hogy a legszegényebb rétegekhez tartozó kínai férfiak párkeresési esélyei drasztikusan leszűkültek, és aki nehezen találja a helyét az algoritmusok mozgatta randiszíntéren, annak valami pluszt kell villantania. A Randipiac (The Dating Game) című dokumentumfilm három kétségbeesett szereplője tanácsadóhoz fordul, abban a reményben, hogy hátrányaikat (származás, anyagi helyzet, gátlásosság, tapasztalatlanság stb.) randitrükkökkel tudják ellensúlyozni.

Violet Du Feng filmje végigköveti az egyhetes tanfolyamot, de közben bemutatja a kínai társkeresés legabszurdabb leágazásait is. Menet közben a három párkeresőről a Hao nevű randitanácsadóra kerül át a hangsúly, akinek felesége is van Wen személyében, ő ugyanezt a munkát végzi, csak nőknek ad tanácsot. Ám a módszereik között nem is lehetne nagyobb a különbség: Hao a PUA mozgalmak által népszerűsített manipulatív trükkökre épít, Wen viszont arra akarja rávenni a klienseit, hogy vegyenek vissza az irreális igényeikből, és legyenek őszinték magukhoz. Kiderül menet közben, hogy a két különböző hozzáállás mélyebb ellentéteket rejt, melyek a házasságukat is veszélyeztetik.

Aligha lep meg bárkit is, hogy a randigururól kiderül, hogy a magabiztos tanácsok mögött valójában egy önmagában nagyon is bizonytalan ember áll, és a technikák, amelyeket sikerreceptként árul, inkább felületes rutinok, mint valódi kapcsolódást lehetővé tevő eszközök. Ez volt a poénja a nálunk A randiguru címmel futó Hitch című filmnek is, de Paul Thomas Anderson Magnóliájában is súlyosan sérült embert rejtett Tom Cruise randiguru-karaktere.

Vagyis bár Hao és Wen konfliktusa a legizgalmasabb része a filmnek, ez önmagában nem viszi el a hátán, amit a rendező is érezhetett, ezért próbált teljes képet adni a demográfiai katasztrófa felé masírozó Kínáról. (A túl sok férfi lehetséges és borzongató geopolitikai következményeire csak egy rövid mondat emlékeztet a film végén.) Ezek kétségkívül érdekes betétek: láthatunk a gyerekeiket kiházasítani próbáló szülőket, amint egy piacszerű téren mutogatják más szülőknek a fiuk/lányuk fotóját, és ott lehetünk egy pártállami társkereső rendezvényen is. Ezek azért kicsit kilógnak a filmből, például a virtuális udvarlókról szóló rész szükségtelenül hosszú is, addigra pedig kicsit meg is feledkezünk a három főhősről, pedig mégiscsak kötődünk hozzájuk valamennyire.